Ma meglepő dolog történt…
Mióta Benji megszületett mérgelődök, hogy hova tűnt (ha volt egyáltalán) az angol gentlemen-ség. Amin ki szoktam akadni (bár a repülős utazás alkalmával is tapasztaltam) az a buszozás és az emberek érdektelensége amikor le-fel emelgetem a babakocsit egyedül. Állhat mögöttem bárki, nő, férfi, fiatal, öreg, kor, nem nem számít mert abszolút nulla (értsd zéró, nill, semmi) segítőkészséget nem tapasztalok. Mindenki álldogál tovább és végig nézi, ahogy egyedül leszenvedem a 8 kilós babakocsit  benne a szintén 8 kilós gyerekemmel majd jobb esetben utánam leszállnak, rosszabb esetben mellettem lenyomakodnak a buszról és tovább állnak.
Mivel mostanában elég gyakran utazunk buszon babakocsival (hordozóval nem tudunk úszásra menni vagy oda ahol tudom, hogy később le-fel kell majd vennem) sporttá kezdtem űzni, hogy vajon mikor Benji hány éves lesz amikor valaki fel ajánlja, hogy megemeli a babakocsi alját és én is végre tapasztalhatom a “híres” angol udvariasságot. Ez idáig nem fordult elő. Így rászoktam arra, hogy miután leemeltem a kocsit hangosan megköszönöm a semmit “Köszönöm a segítséget” mondattal. Legalább nekem jól esik, bár tudom az ilyen emberek nem törődnek vele.
Ma is már miután jeleztem, magamban készültem a mini monológomra amikor is miután megállt a busz a mögöttem álló gentleman felkiáltott, hogy “Nem, nem, nem, hagyja csak hölgyem, majd én leemelem!”
Úgy meglepődtem, hogy muszáj voltam a köszönöm mellett elmondani neki, hogy “Ön volt az első angol ember 4 hónap alatt aki segített a buszon!”
Erre ő felnevetett:
“Persze, mert én skót vagyok!” (és megfordult, mert zavarában rossz irányba indult el)
:-))) Hát igen, a skótok tényleg udvarisabbak de ezt már régen megállapítottam. A rekord döntés pedig folytatódik tovább: vajon mennyi idős lesz Benji amikor egy angol segít nekünk?

És nem a sztorihoz illik, de egy tegnapi kép: