Bedarálnak mostanában a hétköznapok, rohannak, rohannak, én kapkodom a fejem (azt a fejem, ahol próbálok mentális rendet tartani az elintézendő feladatok között, mert valahogy a lista soha nem ér véget), úgy érzem mostanában, hogy semmire sincs időm, és sehol nem vagyok teljesen jelen. A munkahelyen gyorsan magán dolgokat intézek, miközben játszom a gyerekekkel azon töröm a fejem, hogy el ne felejtsem a közjegyzőt felhívni Robin honosítása miatt, a közjegyző felé menet még gyorsan beugrunk Benji iskolájába, mert nyílt nap van…stb. Nagyon-nagyon kell már az a 3 hét szabi.
Addig is felüdülés volt ez a hétvége, Dosthill-ben Nyílt kertek fesztiválja volt, ami tök jó ötlet. Egy faluban 10-15-en úgy határoznak, hogy megnyitják a nyilvánosságnak a kertjüket, körbe  lehet járni, sokan készülnek sütivel, játékokkal a gyerekeknek, mi gyönyörködünk a szép angol kertekben, a bevételt pedig a helyi iskolának adják.
Szép időnk is volt, sokat sétáltunk, a fiúk jól bírták. Másnap epret is szedtünk (végre itt az eper szezon!!) és hétfőn előkerült a felfújható medence is, mert olyan jó idő volt. Bár ez is ilyen félig voltam jelen, mert elvileg hétfőn itthonról “dolgozom”…

Hálás csütörtökön csak arról tudok írni, hogy milyen jó volt, hogy itt volt Anyu és Dina az elmúlt héten, és milyen nagy űrt hagytak maguk után.
Pedig most nem is jöttünk-mettünk annyira, nem láttunk nevezetességeket, “csak” temérdek játék volt a gyerekekkel, sok puszi, Robin ölelés, de azért egy-két shoppingolás is be lett iktatva.
És persze nagyon jó volt, hogy itt voltak Benji 4 éves szülinapján. Idén felfogta, hogy most lesz a szülinapja, mondogatta is, hogy várja, és hogy -szerinte- miket fog kapni ajándékba. Idén nem is sírta el magát, amikor énekeltük neki a Happy Birthday-t (bár a buliján azért nagyon meg volt illetődve).
Nagyon szeretem és hihetetlen, hogy már 4 éves!!!!
(És nem mellékesen pont Apák napján volt a szülinapja, így Richardról is készültek képek)

Múltkor bedobtak a postaládánkba (ami nincs, hanem, csak egy kis lyuk az ajtón) egy szokásos “charity bag”-et, adományozó zsákot. Ezekbe lehet összeszedni a kinőtt, nem használt ruhákat, játékokat, könyveket, amit ha kiteszel az adott napon a házad elé, elviszi ingyen az Alapítvány, amit a boltunkban értékesítenek, és bevételt az adott alapítvány javára írják, pl Mellrákosok, Tűzoltók, Beteg gyerekek stb.

Jelen zsák éppen bántalmazott gyermekeknek gyűjtöt, a zacsóról egy nagyon szomorú kislány nézett ránk. Benji szaladt az ajtóhoz, hogy megnézze mit hozott a postás. Hozza nekem a zacskót és kérdezi, hogy ez a kislány miért szomorú.
Háááát (gondolj, gondolj gyorsan okos Anya..)….”Azért kisfiam, mert ebbe a zacskóba olyan játékokat lehet összegyűjteni, amit mi már nem használunk, azt beletesszük, és elviszi a postás bácsi ennek a kislánynak, mert az ő szüleinek vagy nincs pénze játékra, vagy lehet, hogy nincsenek is szülei. Azért ilyen szomorú, mert neki nincs sok játéka, amivel játszhat”
Az én majdnem négy éves, okos fiam kiszaladt a játékládájához és elkezdte pakolni bele a játékait: “Mami, ezt már nem használjuk? És ezt? “És ez bébi játék?” Még a szívéhez közel álló fa kardot is majdnem beletette.

De, hogy árnyaljam is a képet az önzetlenségéről, a múltkor ül az asztalnál, majd a semmiből egyszer csak megszólal:
“Mami, én szeretem magamat!”
(röhögés elfojt) “Benjikém, ez jól van, de ilyet nem szokás kimondani”
“Oké, akkor én mindenkit szeretek és magamat a legjobban!’

Egyébként itt vannak Anyuék, sajnos Apu végül nem tudott jönni, mert “fontos tárgyalása” van, de majd legközelebb!

Végülis egyrészt azért, mert nem nagyon történt semmi említésre méltó az elmúlt időben, másrészt azért, mert nem nagyon volt időm, mert megvalósítgatom éppen a két újévi fogadalmam. Az egyik, hogy idén lefutok egyben 10 km-t, a másik, hogy megtanulok Angliában is vezetni. (így ha nem dolgozom, vagy nem a gyerekekkel vagyok, akkor vagy futottam, vagy vezetés órákat vettem)
Az utóbbit nagyon megsürgette, hogy Benji új iskolája nem közelíthető meg egyszerűen tömegközlekedéssel, és nagyon szerettem volna vezetni mire jönnek anyuék, hogy tudjunk jönni-menni Richard nélkül is.
A futást pedig már régóta szerettem volna, és, hogy ösztönözzem magam beneveztem egy versenyre, ami nem is 10 km, hanem 13.5. (www.greatmidlandsfunrun.com)

Most hétvégén volt a verseny, és 8.5 km-t sikerült egyben lefutni, és maradékot részletekben. Így is büszke vagyok nagyon, mert ez is rekord, és 29-én lesz még egy 10 km-es verseny, akkor azt egyben tuti lefutom.
Egyébként teljesen más egy versenyen futni, mint az utcákon magamban. Annyira lelkesített, ahogy tapsoltak, szurkoltak az emberek idegeneknek is, állandóan nézelődtem, ami elterelte a figyelmem a fáradtságról. De a legnagyobbat mégis az lökte rajtam, hogy Richard kihozta Benjit szurkolni, és amikor megláttam őket olyan jó volt nézni, ahogy integetett, persze, hogy nem állhattam le! Plusz örülök, hogy jó példát mutatok neki, remélem a sport beépül majd az életünkbe. Beszéltük is Nicolával, hogy elvisszük majd Benjit és Oscart egy kis körre futni velünk, hátha rákapnak. Most a versenyen is nagyon sok kisgyerek futott-sétált a gyerekeivel.

Futás után, mert az idő is kegyes volt hozzánk, és mert ilyenkor nem fog senki főzni vagy diétázni beültünk egy finom, hideg sörre és vacsira a Cliff House pub kerthelyiségébe.

Szeptemberben nagy változások lesznek, mert Benji iskolás lesz. Igen, tudom, még most lesz csak 4 éves, de itt a betöltött 4 éves kortól kezdik az első osztályt. Nagyon sok félelem, ellenérzés volt bennem ezzel kapcsolatban, hiszen olyan kicsi még, otthon a barátok gyerekei még most kezdték az ovit, ő meg menjen iskolába, egyenruhába, hogy beleerőltessék, hogy kell írni, számolni? Hiszen tudom, olvastam eleget, hogy ez még nagyon korai, neki még játszani kellene, nem érett még arra sem, hogy rendesen fogja a ceruzát, plusz Richard ágán a diszlexia, volt min aggódni bőven.
De ahogy egyre jobban belevonódtunk az iskola keresésbe, úgy enyhültek az aggodalmaim.

Még tavaly novemberben kellett beadnunk a jelentkezést, három iskolát lehetett megjelölni, ahova szeretnénk, hogy menjen, ha egyikben sincs hely, akkor a legközelebb iskolába iratják be.
Nálunk egy cél volt, hogy a legközelebbi iskolát elkerüljük, mert az egy nagyon rossz értékelésű, nem szimpi suli. Így elkezdtem nyílt napokra járni, ahol egy kivételével nagyon jó véleményekkel tértem haza. Nincsenek padok, egy osztályban több tanár van, az első években még nagyon sokat játszanak, van szabad foglalkozás is, és utána is inkább a dícséretre, jutalmazásra helyezik a hangsúlyt, nem a büntetésre, mint otthon. Nincs osztályzás, szóbeli értékelés van, és a szülőkkel sokszor megbeszélik az eredményeket. Házi feladat sincs olyan értelemben, mint otthon. Nagyon sok kreatív feladatot kapnak..stb.

A listára első helyre egy nagyon jó iskolát írtunk, ahova a kis barátja is megy majd, viszont tudtuk,hogy elég kevés esélyünk, mert lakóhelyhez való távolság szerint osztják ki a helyeket, mi viszont elég messze vagyunk, de azért biztos ami biztos beírtuk.
Második helyre egy közelünkben lévő katolikus iskolát írtunk, mert nagyon-nagyon tetszett, a gyerekek jófejek voltak az iskola kicsi volt és barátságos. Viszont megint tudtuk, hogy a katolikusok előnyt élveznek, mi pedig nem vagyunk azok.
Harmadiknak egy megyén kivüli iskolát írtunk, amit megnéztem, nekem tetszett, a hátránya, hogy azért nem annyira jó környéken van. Bíztunk benne, hogy azért az első kettőbe bekerülünk. De nem kerültünk. Én nem bántam a harmadikat, viszont Richard kétségbe esett, hogy ő igazából nagyon nem szimpatizál azzal az iskolával (persze nyílt napra nem jött velem, és amikor töprengtünk nem adott hangot ennek a véleménynek…grrr).
Szóval ott álltunk egy iskolával, amivel nem voltunk annyira boldogok, de észrevettem, hogy egy közeli iskolában (ami nagyon kicsi, és állítólag ezért mindig nagy a túljelentkezés) van még egy darab hely. Gyorsan telefonáltam, hogy lehet-e még jelentkezni. Mondták lehet, de két hetet várni kell, hogy hányan szeretnének átjelentkezni ebbe az iskolába. Két hét állandó stressz, ezzel keltem, feküdtem, hogy bárcsak bárcsak mi lennénk a szerencsések. Azt megmondták egy hét múlva, hogy 5-en jelentkeztek még. Már megint láttam magam előtt, hogy tuti nem mi leszünk a szerencsések, mert azért autóval kb 5 perc tőlünk az a falu, és az itt nem számít közelinek.
Két hét múlva hívtak, hogy nem mi voltunk legközelebb felajánlották azt a helyet másnak, de a várólistán mi vagyunk az elsőn. Na mondom, hogy lehetünk ilyen pechesek, már gondolkoztam, hogyan tehetnénk egy gyereket láb alól,hogy a mi gyerekünk bekerüljön az iskolába, amikor kb 2 óra múlva hívtak újra, hogy a család akinek a helyet felajánlották nem élt vele, mert felvették őket máshova, így mi jövünk a sorban, szeretnénk-e még ezt a helyet. Hát hogyne!!! Szerintem a szomszéd is hallotta, ahogy egy óriási kő gördült le a szívemről.
Így ide fog most Benji járni szeptembertől: http://www.manor.staffs.sch.uk/

Nagyon izgalmas időszaknak nézünk elébe, Benji látta az iskolát már, és ujjong, és naponta mondogatja, hogy Köszönöm Mami az új iskolám! (Richard mondta, hogy Maminak köszönhetjük, mert az ő szívéről szerintem még nagyobb kő esett le)
Ez egy kis faluban lévő suli 15-en vannak egy évfolyamon, de vegyes csoportok vannak, 2-2 egymás melletti osztály lesz együtt.

Hétvégén pedig Tropicariumban voltunk, nagyon élvezték a fiúk (Robin nagyon szépen mondja angolul,hogy “FIsh, fish!”, utána hamburgereztünk egy jó kis helyen, evés közben Benji meg is jegyezte, hogy “Mami ez egy nagyon jó nap”

Hosszú hétvége volt, az idő is jó volt, mi kell több, muszáj volt valami programot szervezni, így hétfőn elmentünk  közeli Tutbury várhoz, illetve annak romjaihoz, ahol Kalóz napot rendeztek. Nagyon jópofa volt, már a jegyen rajta volt, hogy ha lehet a gyerekek (akár felnőttek is) öltözzenek be. Így esett, hogy szombat este kalóz sipkákat varrtam a fiúknak (igen a koponyát direkt vettem lightosabbra), tetézte még az eseményt egy jó kis kötőhártya gyulladás, ami szerencsére a fiúkon addigra végig vonult, de nekem szinte adva volt, hogy kéne egy fél szemellenző, annyira piros volt a jobb szemem.
Oscarékkal mentünk, és a két nagyfiú nagyon élvezte a sok kalózt, kardokat, puskákat, viadalt, mini vidám parkot…stb.

A héten Benji iskolája is kiderült, de erről majd folyt köv. egy másik posztban…
És meg kell említeni, hogy kis szeretet gombóc Robin egyre ügyesebb a beszédben, mondogatja a szavak első szótagját, általában duplán pl. Nyuszi, az “nyunyu”, vagy Tejci az “tetejci”, bácsi az “bábácsi”. És végre, végre végre mondja, hogy MAMI!! Nem vagyok Dada többé!!!

 És hétvégén kertészkedtünk is, kibújtak a retkeim (igen, a miénk, mi ültettük, mi szedtük, mi ettük!!)

Tegnap a hírek tele voltak egy 19 éves fiúval, akinél négy évvel ezelőtt gyógyíthatatlan vastagbél rákot diagnosztizáltak, aki akkor ahelyett, hogy elkeseredett volna (bár ez hülyeség, mert biztos az is volt), de azt mondta, hogy kihasználja, amennyi adatott neki, írt egy bakancs listát, amit mindenféleképpen szeretne véghez vinni (ejtőernyőzött, elefántot simogatott, dobolt a Wembley-ben…stb), az egyik kívánsága az volt, hogy szeretne valami nyomot hagyni a világon, így kitűzte maga elé, hogy 10.000 fontot fog összegyűjteni a “Kamasz rákosok alapítványa” javára. A hír tegnap az volt, hogy nemhogy elérte ezt a 10 ezer fontot, de 1 millió font (sőt mára tegnap óta a hírek miatt lassan eléri a 2 milliót is) lett belőle, miközben a fiú újra (valószínűleg végleg) kórházba került, és utolsó heteit, napjait éli.
Ennek ellenére tegnap a kórházból kép üzenet küldött, két hüvelykujját felmutatva, mosolygva köszönte meg mindenkinek az adakozást, és tudatta, hogy valószínű ez az utolsó üzenete, és az élet jó. Nagyon jó. (http://stephensstory.co.uk/timeline)

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből ezt a fiút, hogy ilyen bátorsággal néz szembe a halállal (még leírni is nehéz volt, olyan szorongást kelt bennem), és ilyen vidáman, hálásan köszöni meg azt, ami adatott neki. Értelmet ad a közhelynek, hogy semmi sem számít, csak egészség legyen. Ráadásul mindenkinek erőt kellene merítenie ennek a fiúnak az élet igenléséből, pozitívizmusából. Példaértékű tényleg.
Persze az enyémeimre is akaratlanul is gondolok, hogy mindig legyenek ilyen egészségesek, vidámak, és remélem én leszek az aki az esküvőjük előtt megigazítja majd a nyakkendőjüket.

Hosszú, mert itt már Nagy Péntek is szünnap volt, ráadásul Richard szülinapja is szombaton volt, így volt esemény a hosszú hétvégén bőven.
Pénteken Jaynék vigyáztak este a fiúkra, míg én elvittem Richardot vacsorázni, és másnap reggel meglepinek befizettem egy íjászat kostolóra. Már rég mondogatta, hogy ki szeretné próbálni, és persze, hogy neki mennyire menne. Persze kétség nem fért hozzá, hogy ment is. De én is nagyon élveztem. Biztos nem ez volt az utolsó alkalom.
Vasárnap pedig hozzánk jöttek Jayne-ék Richardot ünnepelni és Húsvétolni. Először csináltam bárányt és mit kell adni, nagyon jó lett.
Reggel a nyuszi is jött, és végre végre nem esett az eső, így lehetett a kertben eldugdosni a csokikat. Annyira aranyosak voltak a gyerekek, hogy ártatlanul kiáltoznak (főleg Benji, Robin csak követte és inkább azt élvezte, hogy lehet dolgokat rakosgatni a kis vödrébe), hogy ott is egy, itt is egy.
Aznap Peter megkérdezte Benjitől, hogy honnan szerez vajon a nyuszi ennyi csokit. Erre őt nem kell félteni, megmondta, hogy a Mikulás adja oda neki, mert nincs hó, így a Mikulás nem tud jönni. Teljesen világos.
Robin pedig a jeles nap alkalmából új szó kezdeménnyel örvendeztetett meg minket: nyu-nyu…
Hétfőn szintén nem ültünk a fenekünkön, míg bedagasztottam egy kalácsot, és kelt, addig elmentünk a közeli Middleton Hall-ba, ahol Húsvéti vigadalom féleség volt. Persze egy magyar vigadalomhoz képest elég gyér volt, alig volt valami, de a gyerekek ezt is élvezték. Volt játszótér, ugrálóvár, kincs keresés, egy bohóc (húsvéti?!), és egy beöltözött nyúl féleség is járkált fel-alá (Robin halálra volt rémülve, ahányszor meglátta).
Otthon isteni lett a kalács, volt sonka és sok-sok tavaszi zöldség, amit 90%-ban persze a család egyetlen női tagja ropogtatott el, a fiúknak a sonka csúszott…

Elszámolás

Papírostul eszi

Annyira örülök, hogy megint sikerült hazaszöknünk röpke 8-9 napra, de mondhatom, hogy fullig megtöltöttük élményekkel, találkozókkal, nagyszülői simogatásokkal.
Külön jó volt, hogy Richard is jött, így együtt voltunk, ő is pihent, horgászott, meccset nézett, és mellette (mert persze nem úgy van, hogy ő tud egy percig is pihenni) megjavította a lógó ajtót, az eldugult lefolyót, konyhát átrendezett, alagsort kipucolt, kapcsolót javított. Azt hiszem így hálás csütörtökön hálásak lehetünk, hogy egy ilyen ezermestert hoztam a családba 🙂
Akasztóra is lejutottunk a gyerekekkel, bevezettük(…-te a Peti és Apu) őket a horgászás rejtelmeibe. A teljesen minden kosztól és víztől irtózó Benji olyan  boldogan fogta a kezébe a kipecázott kishalat, hogy meglepődtem.
Azt azért sajnálom, hogy Dénesékkel nem sikerült találkozni, pedig úgy készültünk, hogy végre tábortüzezünk, a gyerekek eljátszanak, a szülinapos Lencsit megköszöntjük, de persze a Murphy dolgozik és szegények most betegedtek le. 😦 Majd nyáron most már tényleg!!!
Pénteken búcsúnap alkalmából eljutottunk az Aquaworldbe is. Öröm volt nézni, ahogy Robin élvezi a vizet. Nem lehetett kicibálni onnan, víz alá bukott, csúszdázott, fröcskölt, mindezt fülig érő vigyorral.
Mindeközben bátyó csak térdig ment belemenni óvatosan, de inkább kint leledzett. Hát nem ő lesz a vizilabdás a családban, azt hiszem.
Annyira jó volt, de nagyon kevés volt az idő, Benji a reptéren hazafelé meg is jegyezte, hogy “ez nem volt hosszú idő és maradjunk még”. Másnap pedig már kérdezte, hogy hány alvás még, amíg megyünk Nagyikhoz? Sok még 😦

“Büdi cigi”. Már Benji is tudja. Borzasztó. Richard cigizik, és nem tudom, hogy mit mondjak a fiúknak erről. Eddig nem nagyon figyelte meg, de most el kezdte kérdezni, hogy hol a Daddy, ha Richard kimegy a kertbe cigizni. Én nem akarok erről nagy fejmosást tartatni, ilyenkor csak mondom, hogy kint van, cigizik, nagyon büdi és nem jó dolog.
Múltkor a busz végállomáson szintén vártunk, hogy induljunk, de a vezető leszállt egy cigire. Persze Benji kérdezi, hogy miért nem indulunk és mit csinál a bácsi, mondom, hogy a buszvezető cigizik. “miért?” …”Mert buta, és szívja ezt a büdi cigit”.
Mi lett ebből?
Tegnap Richard ment ki a kertbe cigizni, Benji rám néz és összegez:
“Mami, csak a buszvezetők és Daddyk cigiznek”.

Ó..
“Nem, nem kisfiam, nem mindegyik Daddy cigizik, és nem mindegyik buszvezető. Ez egy butaság dolog, nem jó, nézd meg milyen büdi lesz, majd ha bejön a Daddy”.
“Akkor a Daddy buta?”

…..
Hát én elveszett vagyok. Remélem nem befolyásolja az apjáról kialakított képét, de azt sem szeretném, hogy mert felnéz az apjára (és a buszvezetőkre?) azt gondolja, hogy ez valami jó dolog.
És legfőképp remélem ez hat majd Richardra és végre végre leteszi…

Gyerünk Batman és Robin!