Hipp-hopp és máris egy másik szülinapról számolok be, most a legkisebbik Laker lett 2 éves.

Nagyon még nem fogta fel az alkalom jelentőségét. Reggel amikor felébredt, elénekeltük neki hárman a Happy Birthday-t, ő ránk nézett, kivette a szájából a cumisüveget, és morcosan csak annyit mondott, hogy “No”. Miszerint fejezzük már be. Mostanában sokszor mondja ezt mindenre, ezt a tömör, szemöldök összeráncolós, ellenkezést nem tűrő “No”-t. Nagyon vicces, véletlenül se felejtsük el, hogy ki az úr a háznál. Iszonyat akarata van, eddig nem tapasztalt ellenkezéseket, hisztiket kell kezelnem. Pláne, ha együtt vannak, állandóan összefeszülnek, én meg fáradok az állandó rendcsinálásban.
Pénteken a szülinapján is így volt, otthonról dolgoztam, tortát sütöttem, hajhúzásokat, harapásokat akadályoztam meg, vacsit csináltam, rendbe vágtam a lakást. Richard hazajött végre ajándékoztunk, Benji segített bontogatni, és nem is volt féltékeny meglepő módon. Robin pedig csak ámuldozott jobbra-balra. Tologathatós fakockákat kapott tőlünk, mert mindent imád tologatni, barátoktól, családtól kapott még rengeteg ajándékot. Köztük volt egy kis mini konyha szett, tányérok, műanyag ételek. Ezt is nagyon szereti, hozza mindig, amit csinált, töltögeti a láthatatlan italokat, keveri a képzeletbeli levest. Nagyon cuki. Lesz helye az új kis kerti házikóban, amit Richard épített (legközelebb erről is hozok képeket).
Olyan sok játékot kapott, hogy vacsorázni persze nem volt kedve. Így kedvetlen vacsi után hoztam ki a tortát, amin elfújta a gyertyákat, de enni nem akart belőle, így Benji lenyomott egy szeletet a túró rudi tortából (ami a féltve őrzött túróból készült), tettem volna vissza a hűtőbe, erre az egész torta nem lecsúszott a padlóra?! Menthetetlenül. Placcs. A titkos túró. A álmaimban nyugiban megkóstolt szelet. Mind a padlón.
Ott minden kijött, lerogytam és szégyen szemre a gyerekek előtt elbőgtem magam. Szegény Benji is elpityeredett ezen, hogy miért sírok, mondom mert leesett a torta. Miért esett le? Mert lukas volt a tányér. (mondtam jobb híjján). Erre aranyszívűm elkezdte behordani nekem a plüss állatkáit, és mondta, hogyha nagy lesz vesz nekem egy olyan tányért, ami nem lyukas….Persze, hogy abba kellett hagyni a magam hülye önsajnálatát…
Aznap dupla mese volt, egy órával később, és a szülinapos kérhette a meséket. Mégha nem is hallgatta őket annyira…

Másnap Jaynékhez mentünk ünnepelni a családdal, mert Danny-nek is két hete volt a szülinapja.
5 fiú és egy lány kergetőztek, iszonyat zsivaly, még egy torta, dédnagyi menti a táskájába a sütit, eszem-iszom, volt minden. Jöhet a harmadik felvonás! Egy leesett torta, egy amiből nem jutott, vajon a harmadikat én is megkóstolhatom?

Újabb korszakok zárultak és nyíltak a héten.

Végre rászántuk magunk az alvás rutin változtatására, mert azért az már mégse megy, hogy Robin két éves lesz és még mindig hálózsákban altatjuk lent a fotelon, míg Benjinek az ágyunkban mesélek.
Ez is bevonul a történelembe a “Miért is nem szántuk rá magunk hamarabb?!” dolgok közé.
Robin nagyon élvezte, hogy csatlakozhat a mesélős ágyba, amikor mondtam, hogy indulás az ágy, szó nélkül jött, betettem, és egy szó nélkül elaludtak és átaludták az éjszakát.
Én nagyon élvezem, hogy egy-egy oldalamon érezhetek egy kis meleg testet miközben a mesét olvasom, Richard is hamarabb “szabadul”, egyedüli vesztese talán Benji, mert most már meg kell osztania, ráadásul egyszerűbb meséket kell olvasni, amit Robin is élvez.
Azért olyan szomorú, hogy már Robin is ilyen nagy,  nincs hálózsák, egybe rugi, csak nagyfiús pizsama van (amiből ráadásul a 2-3 évesekre való kicsi rá), amiben nagyfiúsan csibészkedik. És nagyon okos, rengeteg szót tud már, és szinte mindent ismételget.

A másik nagyfiamnak is új fejezet kezdődik az életében. Elballagott az ovijából. Igen, itt még az oviban is van ballagás, ráadásul amerikai mintára a kis 4-5 évesek felveszik a diplomaosztó köppenyt és kalapot is, amit elég majom parádénak tartok, de azért nagyon cuki ez a kép is róla.

Csináltak egy kis műsort is, a Gruffalót adták elő és egy űrhajósokról szóló éneket. Ő volt az egyik félénk úrhajós. Kicsit el is sírta magát, amikor nagy lelkesen integettem neki, nem akaródzott szerepelnie, de az ovónéni megnyugtatta, én torkomban hatalmas gombóccal bátorítóan mosolyogtam rá, erre ő rám nézett és hangosan mondta, hogy “I love you Mami”. Annyira aranyos volt, hogy egyáltalán nem számított, hogy semmi szöveget nem ismételt és nem akart szerepelni.
És a végén ráadásul nem a kedvenc ovónéni adta oda nekik az oklevelet, hanem a szörnyen morcos, általam utált ovóda igazgató (persze mézes-mázasan mosolygva), nézhetjük az arcát éveken át :-))

És a legújabb fiú őrület: VB-s focimatrica gyűjtés. Minden este Richard hoz 2-4 csomag matricát, és együtt ragasztják az albumba, Benji olvassa a számokat, Robin adogatja, és mindhárman borzasztó lelkesek, ha összejön egy csapat, vagy csillogó matricát találnak. Már a csere csapat is be van izzítva Oscar és apukája személyében, akik talán még lelkesebbek, náluk az Apukának külön albumja is van..:-)

Jobb szélső a mi kis félénk űrhajósunk

 A mi kis álmos szemű pizsamásunk:

Olyan sok mindent csináltunk mostanában, hogy pont emiatt nincs időm dokumentálni a dolgokat.
Nagyon élvezzük, hogy most itt is hétágra süt a nap, lehet jönni-menni, kertészkedni (cukkinit termeltem! Én!), gyerekek is főleg a kertben leledzenek, fagyizunk, este nem akarnak aludni, mert még nincs sötét, és hajnalban kukorékolnak, mondván, hogy reggel van és felébredtek (az északi rövid éjszakák átka..)
Múlt hétvégén végre lejutottunk Boriékhoz, már nagyon vártunk, és ennek megfelelően úgy érzem, hogy túl gyorsan eltelt. Megérkeztünk, és jöhettünk is haza, pedig két éjszakát voltunk és szerencsére sok beszélgetés is belefért. Folyt köv. nálunk 😉

“Ábeeeel, Ábeel”, a hétvégén kb 100x elhangzott, Benji le sem szállt róla”

Hú, de elfáradtam

Felfedezők

Csak Shaun the sheep nézéskor lehetett képet készíteni négyőjükről

Reggeliznek a fiúk

Irány a car boot sale!

Ez a nap is eljött. Felvettük a kis fehér inget (piros pulcsit még nem), megkezdődött a beszoktatás a suliba.
Illetve ez még csak imserkedős órák voltak, első nap egy óra szülőkkel, második nap egy óra egyedül, egy  héttel később pedig ott ebéletünk, hogy azt is lássák, hogy hogy megy.
Benji nagyon félt egyem meg. Az első nap előtt még alkudozott is, hogy nem akar négy éves lenni, inkább visszaadja a szülinapi ajándékait, csak ne kelljen iskolába mennie.
Első nap nagyon megvolt szeppenve, nem mozdult mellőlem, pedig nagyon pozitív volt számomra az egész iskola és a tanító nénik is. Odamentek minden gyerekhez, beszélgettek velük, próbálták a gyerekeket összehozni. Nagyon hamar eltelt az első nap.
Második nap tudta, hogy ott kell majd maradnia, így nagyon nem akart az “új iskolába” menni, pedig ott volt Caleb, aki szerinte a barátja lesz, és van egy másik Ben is. De amikor a tanító néni kedvesen hívogatta befelé őket, csak ő és egy másik kisfiú kezdett el sírni. Be kell vallani Benji sírt a legjobban, így besétáltam vele, megmutattam neki megint a dinoszauruszokat, a kedvesebbik tanító néni el is kezdett vele játszani, én gyorsan integettem, kisiettem, és kint eltört nálam is a mécses. Olyan rossz ez a beszoktatás, annyira átérzem ezt a “senkit nem ismerek, légyszi legyél a barátom” hangulatot. De helyette nem tudom ezt meglépni, csak remélem, hogy tényleg talál majd jó barátot. Biztos vagyok benne.
Mindenesetre a recepciós néni segített letörölni a könnyeimet és bement megnézni Benjit, aki állítólag két perc múlva már nem sírt.
Alig vártam, hogy elmúljon az egy óra, már 15 perccel előtte gyülekezdtem a többi anyukával együtt a kapu előtt, olyan édesek voltak, ahogy a kis 4 évesek megjelentek az ajtóban és futottak ki a szülők karjaiba. Benjinek is felcsillant a szeme, ahogy meglátott, futott hozzám, és első mondata az volt, hogy nagyon jól érezte magát, jöjjünk máskor is. Tanító néni is odajött, és mondta, hogy “He is chatty, isn’t he?” (Nagyon beszédes, ugye?). Hát igen. Mit tagadjuk 🙂

Hétvégén az iskola szervezett kis nyári fesztivál szerűséget, sok kis vetélekdővel, tombolával, oda is elmentünk, hogy szokja, és hátha lesz kis barát. Nem volt, de Robinnal nagyon jól lebohóckodtak.
Kis Robinunk is nagyon sokat okosodott mostanában, egyre több szót ismételget (bácsi, pisi, husi, nyuszi, kutyus, még). Az ő intézményi élete egyenlőre heti fél péntek, mert az oviban nincs jelenleg hely, de azt a fél napot is imádja. Azt gondolná az ember, hogy mivel nem rendszeres, ezért mindig hozzá kell szoktatni, de nem, ő megy vidáman, visszanéz, integet, és megy is a kis csoportjába.

 És voltunk megint epret szedni, mert végre talán sikerül Boriékhoz lejutni a hétvégén, és eperszedésre ez éppen jó indoknak bizonyult..

Bedarálnak mostanában a hétköznapok, rohannak, rohannak, én kapkodom a fejem (azt a fejem, ahol próbálok mentális rendet tartani az elintézendő feladatok között, mert valahogy a lista soha nem ér véget), úgy érzem mostanában, hogy semmire sincs időm, és sehol nem vagyok teljesen jelen. A munkahelyen gyorsan magán dolgokat intézek, miközben játszom a gyerekekkel azon töröm a fejem, hogy el ne felejtsem a közjegyzőt felhívni Robin honosítása miatt, a közjegyző felé menet még gyorsan beugrunk Benji iskolájába, mert nyílt nap van…stb. Nagyon-nagyon kell már az a 3 hét szabi.
Addig is felüdülés volt ez a hétvége, Dosthill-ben Nyílt kertek fesztiválja volt, ami tök jó ötlet. Egy faluban 10-15-en úgy határoznak, hogy megnyitják a nyilvánosságnak a kertjüket, körbe  lehet járni, sokan készülnek sütivel, játékokkal a gyerekeknek, mi gyönyörködünk a szép angol kertekben, a bevételt pedig a helyi iskolának adják.
Szép időnk is volt, sokat sétáltunk, a fiúk jól bírták. Másnap epret is szedtünk (végre itt az eper szezon!!) és hétfőn előkerült a felfújható medence is, mert olyan jó idő volt. Bár ez is ilyen félig voltam jelen, mert elvileg hétfőn itthonról “dolgozom”…

Hálás csütörtökön csak arról tudok írni, hogy milyen jó volt, hogy itt volt Anyu és Dina az elmúlt héten, és milyen nagy űrt hagytak maguk után.
Pedig most nem is jöttünk-mettünk annyira, nem láttunk nevezetességeket, “csak” temérdek játék volt a gyerekekkel, sok puszi, Robin ölelés, de azért egy-két shoppingolás is be lett iktatva.
És persze nagyon jó volt, hogy itt voltak Benji 4 éves szülinapján. Idén felfogta, hogy most lesz a szülinapja, mondogatta is, hogy várja, és hogy -szerinte- miket fog kapni ajándékba. Idén nem is sírta el magát, amikor énekeltük neki a Happy Birthday-t (bár a buliján azért nagyon meg volt illetődve).
Nagyon szeretem és hihetetlen, hogy már 4 éves!!!!
(És nem mellékesen pont Apák napján volt a szülinapja, így Richardról is készültek képek)

Múltkor bedobtak a postaládánkba (ami nincs, hanem, csak egy kis lyuk az ajtón) egy szokásos “charity bag”-et, adományozó zsákot. Ezekbe lehet összeszedni a kinőtt, nem használt ruhákat, játékokat, könyveket, amit ha kiteszel az adott napon a házad elé, elviszi ingyen az Alapítvány, amit a boltunkban értékesítenek, és bevételt az adott alapítvány javára írják, pl Mellrákosok, Tűzoltók, Beteg gyerekek stb.

Jelen zsák éppen bántalmazott gyermekeknek gyűjtöt, a zacsóról egy nagyon szomorú kislány nézett ránk. Benji szaladt az ajtóhoz, hogy megnézze mit hozott a postás. Hozza nekem a zacskót és kérdezi, hogy ez a kislány miért szomorú.
Háááát (gondolj, gondolj gyorsan okos Anya..)….”Azért kisfiam, mert ebbe a zacskóba olyan játékokat lehet összegyűjteni, amit mi már nem használunk, azt beletesszük, és elviszi a postás bácsi ennek a kislánynak, mert az ő szüleinek vagy nincs pénze játékra, vagy lehet, hogy nincsenek is szülei. Azért ilyen szomorú, mert neki nincs sok játéka, amivel játszhat”
Az én majdnem négy éves, okos fiam kiszaladt a játékládájához és elkezdte pakolni bele a játékait: “Mami, ezt már nem használjuk? És ezt? “És ez bébi játék?” Még a szívéhez közel álló fa kardot is majdnem beletette.

De, hogy árnyaljam is a képet az önzetlenségéről, a múltkor ül az asztalnál, majd a semmiből egyszer csak megszólal:
“Mami, én szeretem magamat!”
(röhögés elfojt) “Benjikém, ez jól van, de ilyet nem szokás kimondani”
“Oké, akkor én mindenkit szeretek és magamat a legjobban!’

Egyébként itt vannak Anyuék, sajnos Apu végül nem tudott jönni, mert “fontos tárgyalása” van, de majd legközelebb!

Végülis egyrészt azért, mert nem nagyon történt semmi említésre méltó az elmúlt időben, másrészt azért, mert nem nagyon volt időm, mert megvalósítgatom éppen a két újévi fogadalmam. Az egyik, hogy idén lefutok egyben 10 km-t, a másik, hogy megtanulok Angliában is vezetni. (így ha nem dolgozom, vagy nem a gyerekekkel vagyok, akkor vagy futottam, vagy vezetés órákat vettem)
Az utóbbit nagyon megsürgette, hogy Benji új iskolája nem közelíthető meg egyszerűen tömegközlekedéssel, és nagyon szerettem volna vezetni mire jönnek anyuék, hogy tudjunk jönni-menni Richard nélkül is.
A futást pedig már régóta szerettem volna, és, hogy ösztönözzem magam beneveztem egy versenyre, ami nem is 10 km, hanem 13.5. (www.greatmidlandsfunrun.com)

Most hétvégén volt a verseny, és 8.5 km-t sikerült egyben lefutni, és maradékot részletekben. Így is büszke vagyok nagyon, mert ez is rekord, és 29-én lesz még egy 10 km-es verseny, akkor azt egyben tuti lefutom.
Egyébként teljesen más egy versenyen futni, mint az utcákon magamban. Annyira lelkesített, ahogy tapsoltak, szurkoltak az emberek idegeneknek is, állandóan nézelődtem, ami elterelte a figyelmem a fáradtságról. De a legnagyobbat mégis az lökte rajtam, hogy Richard kihozta Benjit szurkolni, és amikor megláttam őket olyan jó volt nézni, ahogy integetett, persze, hogy nem állhattam le! Plusz örülök, hogy jó példát mutatok neki, remélem a sport beépül majd az életünkbe. Beszéltük is Nicolával, hogy elvisszük majd Benjit és Oscart egy kis körre futni velünk, hátha rákapnak. Most a versenyen is nagyon sok kisgyerek futott-sétált a gyerekeivel.

Futás után, mert az idő is kegyes volt hozzánk, és mert ilyenkor nem fog senki főzni vagy diétázni beültünk egy finom, hideg sörre és vacsira a Cliff House pub kerthelyiségébe.

Szeptemberben nagy változások lesznek, mert Benji iskolás lesz. Igen, tudom, még most lesz csak 4 éves, de itt a betöltött 4 éves kortól kezdik az első osztályt. Nagyon sok félelem, ellenérzés volt bennem ezzel kapcsolatban, hiszen olyan kicsi még, otthon a barátok gyerekei még most kezdték az ovit, ő meg menjen iskolába, egyenruhába, hogy beleerőltessék, hogy kell írni, számolni? Hiszen tudom, olvastam eleget, hogy ez még nagyon korai, neki még játszani kellene, nem érett még arra sem, hogy rendesen fogja a ceruzát, plusz Richard ágán a diszlexia, volt min aggódni bőven.
De ahogy egyre jobban belevonódtunk az iskola keresésbe, úgy enyhültek az aggodalmaim.

Még tavaly novemberben kellett beadnunk a jelentkezést, három iskolát lehetett megjelölni, ahova szeretnénk, hogy menjen, ha egyikben sincs hely, akkor a legközelebb iskolába iratják be.
Nálunk egy cél volt, hogy a legközelebbi iskolát elkerüljük, mert az egy nagyon rossz értékelésű, nem szimpi suli. Így elkezdtem nyílt napokra járni, ahol egy kivételével nagyon jó véleményekkel tértem haza. Nincsenek padok, egy osztályban több tanár van, az első években még nagyon sokat játszanak, van szabad foglalkozás is, és utána is inkább a dícséretre, jutalmazásra helyezik a hangsúlyt, nem a büntetésre, mint otthon. Nincs osztályzás, szóbeli értékelés van, és a szülőkkel sokszor megbeszélik az eredményeket. Házi feladat sincs olyan értelemben, mint otthon. Nagyon sok kreatív feladatot kapnak..stb.

A listára első helyre egy nagyon jó iskolát írtunk, ahova a kis barátja is megy majd, viszont tudtuk,hogy elég kevés esélyünk, mert lakóhelyhez való távolság szerint osztják ki a helyeket, mi viszont elég messze vagyunk, de azért biztos ami biztos beírtuk.
Második helyre egy közelünkben lévő katolikus iskolát írtunk, mert nagyon-nagyon tetszett, a gyerekek jófejek voltak az iskola kicsi volt és barátságos. Viszont megint tudtuk, hogy a katolikusok előnyt élveznek, mi pedig nem vagyunk azok.
Harmadiknak egy megyén kivüli iskolát írtunk, amit megnéztem, nekem tetszett, a hátránya, hogy azért nem annyira jó környéken van. Bíztunk benne, hogy azért az első kettőbe bekerülünk. De nem kerültünk. Én nem bántam a harmadikat, viszont Richard kétségbe esett, hogy ő igazából nagyon nem szimpatizál azzal az iskolával (persze nyílt napra nem jött velem, és amikor töprengtünk nem adott hangot ennek a véleménynek…grrr).
Szóval ott álltunk egy iskolával, amivel nem voltunk annyira boldogok, de észrevettem, hogy egy közeli iskolában (ami nagyon kicsi, és állítólag ezért mindig nagy a túljelentkezés) van még egy darab hely. Gyorsan telefonáltam, hogy lehet-e még jelentkezni. Mondták lehet, de két hetet várni kell, hogy hányan szeretnének átjelentkezni ebbe az iskolába. Két hét állandó stressz, ezzel keltem, feküdtem, hogy bárcsak bárcsak mi lennénk a szerencsések. Azt megmondták egy hét múlva, hogy 5-en jelentkeztek még. Már megint láttam magam előtt, hogy tuti nem mi leszünk a szerencsések, mert azért autóval kb 5 perc tőlünk az a falu, és az itt nem számít közelinek.
Két hét múlva hívtak, hogy nem mi voltunk legközelebb felajánlották azt a helyet másnak, de a várólistán mi vagyunk az elsőn. Na mondom, hogy lehetünk ilyen pechesek, már gondolkoztam, hogyan tehetnénk egy gyereket láb alól,hogy a mi gyerekünk bekerüljön az iskolába, amikor kb 2 óra múlva hívtak újra, hogy a család akinek a helyet felajánlották nem élt vele, mert felvették őket máshova, így mi jövünk a sorban, szeretnénk-e még ezt a helyet. Hát hogyne!!! Szerintem a szomszéd is hallotta, ahogy egy óriási kő gördült le a szívemről.
Így ide fog most Benji járni szeptembertől: http://www.manor.staffs.sch.uk/

Nagyon izgalmas időszaknak nézünk elébe, Benji látta az iskolát már, és ujjong, és naponta mondogatja, hogy Köszönöm Mami az új iskolám! (Richard mondta, hogy Maminak köszönhetjük, mert az ő szívéről szerintem még nagyobb kő esett le)
Ez egy kis faluban lévő suli 15-en vannak egy évfolyamon, de vegyes csoportok vannak, 2-2 egymás melletti osztály lesz együtt.

Hétvégén pedig Tropicariumban voltunk, nagyon élvezték a fiúk (Robin nagyon szépen mondja angolul,hogy “FIsh, fish!”, utána hamburgereztünk egy jó kis helyen, evés közben Benji meg is jegyezte, hogy “Mami ez egy nagyon jó nap”