Isten hozott Brúnó Laker

Az utolsó borongós posztom másnapján Július 11-én reggel 9.31-kor egészségesen 3820 gramm súllyal megszülettél, és hihetetlen, hogy ennek már egy hete…

Ezek a száraz tények, de Neked is van ám születés történeted…Ott hagytuk abba, hogy várom, hogy bekössék az inzulint. Ezt 3.30-kor sikerült is abszolválni (miután kifogtam egy koszovói albánnak kinéző bunkó doktornőt aki konkrétan a kezembe döfte a katétert majd egy nővérke hibája miatt összecseréltek valakivel és majdnem más gyógyszerét adták nekem, valamint kétszer kellett vért venni emiatt mert másnak a nevét ragasztották az első ampullára…) de 3.30-kor végre csorgott az inzulin és sikerült pár óra alvás időt is lopni. Reggel 8-ra Richard is visszajött és együtt próbáltuk elhessegetni egymás rossz gondolatait és megegyezni, hogy mégis Brùnó vagy Edvin legyél végül…

Felkészítettek minket, hogy aznap reggel 5-en várnak császárra, de a diabéteszesek előnyt élveznek, rajtam kívül még egy nő volt ugyanebben a helyzetben de ő ikreket várt így mondtáķ, hogy én leszek a 2. és kb. 10 felé kerülök sorra. Őszintén alig vártam mert se inni se enni nem lehetett előző este óta és a falat kapartam volna egy korty vízért ha én lettem volna az ötödik a sorban. De fél óra múlva jött egy kis csoport orvos (doktornő, anaszteziológus, nővérkék), hogy mégis én leszek az első mert az ikres nőnél még várnak a vérvétel eredményére). Fel is gyorsultak az események, beindult a futószalag…Richardot elküldték beöltözni, rám került a szexi trombózis elleni zokni, kikérdeztek allergiáról, kivehető protézisről, és levették minden ékszerem.

Indulás a műtőbe, zene szólt gondolom megnyugtatás végett, itt mindenki írtó kedves volt, próbálták a gondolataim elterelni mert látták, hogy ennek biztos sírás lesz a vége. Felültettek a műtőasztalra, a kedves szemüveges műtős az otthonmaradt gyerekekről érdeklődött, mire persze feltört belőlem az addig sikeresen nyeldesett könny áradat…A kedves-szemüveges hozott zsepit és megnyugtatott, hogy jó kezekben leszek. A doktornő is bemutatkozott, valamilyen távol keleti országból származhatott, Tin-tinnek hívták és komoly de nyugodt hangon elmagyarázta mi fog történni, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy Richard még mindig sehol…

“Görbítse a hátát, mint egy kiscica ès ne mozogjon”-szólt az anaszteziológus és szúrta is a hátamba az epidurált. Miközben jobb híjján szorítottam a kedves-szemüveges kezét aki valamilyen viccet próbált mondani mert a könnyeim még mindig folytak és kérdezgettem, hogy hol a férjem. (Aki mint később kiderült az ajtó előtt állt arra várva, hogy beengedje valaki..)

Már az asztalon feküdtem, az aneszteziológus hideg spray-vel végig fújta a testem, hogy ellenőrizze, hogy biztos nem érzek semmit amikor végre feltűnt Richard a szexi műtős szerelésben. Én ekkor kezdtem úgy érezni, hogy megy ki a fejemből a vér (pedig feküdtem), izzadok, csak annyit tudtam mondani, hogy el fogok ájulni. Ès lőn. A következő amire emlékszem, hogy 3-an legyeznek, mérik a vérnyomásom és mondják, hogy elájultam. Rám került az oxigén maszk, nagy levegőket kellett venni, “Jobban érzi magát?”…”Igen”…”Akkor kezdjünk”. Nincs itt lacafaca, lélekápolás, ha még 4-en várnak, hogy én magamhoz térjek nincs mit tenni. 

Éles láncfűrész szerű hang (mint később kiderült égetni kellett az előző csaszis sebet mert olyan vastagon összenőtt, hogy vágni már nem lehetett)…gyömöszkölés…mintha mosógép lennék és forognának bennem a ruhák…”el fogok ájulni” -éreztem és mondtam és lőn. Most gyorsan rámkerült az oxigén maszk, jobb volt de végig kerülgetett ez az ájulás érzés. Az aneszteziológus szóval tartott minket, mondta, hogy neki is két fia van otthon és a felesége most kérleli egy harmadikért. “Nagy levegő be…kifúj…nagy levegő be…kifúj”

Ekkor elkezdték mondani, hogy már látnak, mindjárt itt vagy…nagyon koncentráltam a nagy levegőre nehogy pont lemaradjak a születésedről. “Itt van! Kisfiú!” Egy haloványka nyöszörgés sírás helyett de tudattad a letakart paraván mögül, hogy “Igen Anya itt vagyok”. Nekem meg mint mázsás kövek szaladt rajtam végig a megkönnyebbülés és törtek újra fel a könnyek. A Richard már nem rám figyelt, hanem ahova elvittek bebugyolálni ès megmérni. 3820 gramm. A legkisebb kisfiunk…

Odahoztak kis magzatmázosan, Richard foghatott amíg engem összevarrtak és csak néztünk Téged, próbáltunk betelni az újabb csodával…”Nincs egybefüggő szemöldöke…nincs zika feje, egyszerűen gyönyörű, gyönyörű…” a fejem csak balra tudtam tartani, ahol Te voltál. Nem szóltál, nem sírtál, csak csendben megérkeztél közénk…

Isten hozott drága kisfiam, Brúnó Laker! ❤❤❤

Szülés és születés történet

Kaptam egy óra “kimenőt” a fiúktól, így olyan luxus ért, hogy számítógép elé ülhetek. (lassan le kell néznem, hogy hol vannak bizonyos billentyűk…)

Mindenféleképpen meg szerettem volna örökíteni a nagy napot így remélem egy óra alatt sikerül bepötyögni:

Szóval….az egész jún 15-én kedd hajnal 4.15 felé kezdődött, amikor is menstruációs hasfájásra lettem figyelmes, annyira rég tapapasztaltam ilyet, hogy persze kikeltem az ágyból, és kimentem a fürdőszobába, ahol 5 perc múlva még egy ért, majd az ágyba visszafekve még úgy 7-8-szor jött. Gondoltam biztos jósló fájások, és majd a meleg fürdő elmulasztja őket, ezért elkezdtem vizet engedni a kádba, és próbáltam mérni az időt a fájások között, amik úgy 5 percenként jöttek. Cseppentettem egy kis levendula olajat a vízhez, befeküdtem és vártam….de csak nem múltak, sőt már inkább a hátamban kezdtem őket érezni, így kikászálódtam a kádból. Ekkor éreztem valami fura csordogálást a lábam között, először azt hittem egy kis kád víz csordogál ki belőlem, de ahogy léptem egyet felerősödött. Na ekkor már a kezdő kismama is biztos volt, hogy ezek nem jósló fájások lesznek és jobb ha felébreszti az urát.
Ekkor már úgy 6.30 lehetett. Bementem a hálóba, szólongattam a Richardot, és mondtam neki, hogy ma ugyan nem megy dolgozni. Felnézett és mondta, hogy “muszáj” :-))… erre én, hogy “elment a magzatvíz”. Persze tágabbra nyitotta álmos szemét, és mosolyogva kikelt az ágyból. (Persze férfiből lévén muszáj volt visszakérdeznie, hogy biztos-e)
Ekkor már 2-3 percenként jöttek a fájások, amiket igazából még mindig nem fájásként éreztem, hanem erős görcsként, csak a hátam fájt, így négykézláb éreztem jól magam, mert ez levette a nyomást a gerincemről.
Ekkor már úgy gondoltam, hogy felteszem a Hypnobabies CD-ket, amikkel az elmúlt 4 hónapban gyakoroltam. Úgy 9-ig ezt hallgatva relaxáltam, és magunkra és a légzésemre figyeltem. Majd megkértem a Richardot, hogy hívja fel a Szülés Központot, hogy mi a teendő. Azt mondták, hogy mivel a magzatvíz elment menjünk be.
4 párnával kipárnázva és szintén kismagnóban hypnobirth-öt hallgatva (szerencsére Richardot nem ejtette transzba vezetés közbe, de érdekelt is engem a minden CD elején elhangzó figyelmeztetés, hogy vezetés közben tilos hallgatni…).
Kb 10-kor érkeztünk meg, és elfoglalhattuk az egyik szupi szülőszobát. Volt ott minden, labda, szülőszék, bordásfal, zuhany, szülőkád, illóolajok, fotelek, ágy….Én úgy döntöttem a labdára ülve előre dőlök az ágyra. itt még mindig magamra koncentráltam. Nem tudom hány percesek voltak itt a fájások, mert azt már feladtam mérni, de nem lassultak az tuti.
Kb 11-kor bejött a szülésznő, megviszgált, azt mondta, hogy 2 cm-re vagyok kitágulva. Ami kicsit elkeserített, mert úgy éreztem nagyon sűrűn jönnek a fájások. De a Richarddal tele eresztették a kádat meleg vízzel, és fél óra múlva ott folytathattam a vajúdást. Ekkor már a hypnobabies CD-re nem tudtam nagyon koncentrálni, viszont a nő megszokott hangja és a háttér zene megnyugatott a meleg víz meg maga volt a megváltás. Itt vajúdtam úgy 3-ig, addig óránként jöttek, nézték a baba szívhangját és minden jó volt. Én mélyen lélegeztem és kinyíló dolgokra koncentráltam (mint rózsa, lufi, alagút) ahogy tanultuk, néha kinyitottam a szemem, ahol láttam, hogy Richard bóbiskol…:-) Néha hallottam, ahogy megkérdezik őt, hogy hány percenként jönnek az ÉN fájásaim erre ő mindig azt mondta, hogy “még mindig úgy 5-6 percenként. Honnan is tudta volna, hogy szinte már össze érnek, én csak azt tudtam, hogy úgy 40-50mp-ig tartanak, mert ezt még követtem az órán.
A nő úgy döntött, hogy újra megvizsgál, és mondta, hogy a jó hírrel kezdi, hogy teljesen kitágultam, viszont a baba még nincs beékelődve, és oldalt fekszik, ezért jó lenne ha négykézláb folytatnám.
Na ekkor kezdtek a dolgok fájni, a hátamat éreztem de nagyon. Így Richard nagy kezét maszírozásba kellett fektetni. De kb megállás nélkül, mert ha pl wc-re ment, és úgy kellett végig csinálni egy fájást azt hittem szétreped a keresztcsontom. Ekkor már kértem gázt fájdalomcsillapításnak, bár én nem éreztem hatását. Még azt se, hogy bódítana. Richard is beleszippantott és ő is azt mondta, hogy szerinte nem működik. (pont erre a bátorító megerősítésre volt akkor szükségem :))
4,15-kor megint megvizsgáltak, és Benji még mindig nem jött lejjebb, így azt mondták, hogy ki kell jönnöm a kádból, feküdjek az ágyra a bal oldalamra, maradjak úgy egy óráig, és úgy vajúdjak, hátha úgy befordul a szülőcsatornába.
Na ez az óra kész kínszenvedés volt, és legrosszabb óra ami a szülésből megmaradt. Nyomnom kellett állandóan, a fájások egyfolytában jöttek, a hátamat nagyon erősen kellett maszírozni, hogy ne fájjon annyira.
Eltelt az egy óra, újabb vizsgálat, semmi változás…Konzultáltak a hátam mögött Richarddal, hogy át kell, hogy vigyenek a kórházba, mert elment a magzatvíz és nem várhatnak itt tovább, mert nem halad a kitolási szakasz, de megnyugtatták, hogy a baba szívhangja kitűnő, nincs veszélyben.
5 perc múlva jött a mentő, és 15 perc múlva kórházban is voltunk. 19,00 körül.
Itt véget ért minden ami a szép és jó, gyorsan monitorra kötöttek, bekatétereztek alul, majd a kezembe is kanült ültettek, és hátamra fektettek (ami az előbbiekből kiderül, hogy mennyire nem a legjobb pozíció). Öröm az ürömben, hogy viszont kifogtam egy kedves szülésznőt, aki bátorított, a nevemen szólított, és simogatta a fejemet.
Hallottam, hogy már csak a dokira várunk, aki éppen császároz valakit, és amint jön ő dönti el mi lesz, addig is “nyomjunk” mondta a szülésznő. Ez piszok nehéz volt fekve, és 2-3 percenként 45 másodpercekig.
De itt se semmi haladás azon kívül, hogy “már nagyon lent van, de nem akar lejjebb jönni”.
Majd 19,30-kor megjött a doki és felgyorsultak az események, ekkor már én könyörögtem, hogy császározzanak meg. A doki kimért volt és nem valami kedves, csak hozta a papírokat amiket alá kellett írnom, hogy először megpróbálkoznak fogóval, majd vákummal, és ha az se sikerül akkor császár. Én kérdtem, hogy legyen egyből császár, mert legalább nem alul-felül leszek szétszabdalva ha nem jön össze, de nem mentek bele. Én meg aláírtam minden papírt. (miért 5 oldalas az a papír? vajon van olyan nő aki ilyen állapotban végig nyálazza és elolvassa az apró betűs részt is?)
19,45-kor (erre az időpontra emlékszem mert már nagyon “Vészhelyzetre” kezdett hasonliítani a helyzet, egyre több kék ruhás ember (Richard is kis kék köppenyben és LILA klumpában…haha) egyre több orvosi dolgot egyeztetett a fejem felett. A műtőben beszúrták a gerincembe az érzéstelenítőt. (Mennyei, minden fájdalom hussss elmúlt, körbe tudtam nézni, többek közt kiszúrtam a fent említett lila klumpát…). Letakarták a lábamtól lejjebb levő részt (viszont elfelejtették, hogy a menyezeti lámpa tükrös, és minden láttam), és kezdhettem nyomni. A szülésznő a kezével nézte a keményedéseket a hasamon, és mondta, mikor nyomjak, ami iszonyú fura volt mivel mellen alul semmit nem éreztem.
Csak a “Most”-ra a Richard és egy másik kék ruhás feleemelte a fejem én összeszorítottam a szemem és asszem nyomtam. A visszajelzés az volt, hogy “nagyon jó Dalma”.
A negyedik nekifutásra csukott szemmel nyomok, amikor jobbról hallom, hogy Richard annyit mond, hogy “WOW”. Kinyitom a szemem, és az érzéketlen hasamon fehéren véresen ott van Ő!!!!. De fel is kapták gyorsan és elvitték balra törölgetni és megnézni. (itt már sírtam nagyon, Richard meg persze odaszaladt ahova Benjit vitték és megszeppenve nézte). A szülésznő bediktálta, hogy jún 15, 20.12, fiú, 4040g.
Majd törölgetés után a mellkasomra tették, és üdvözölhettem és megcsodálhattam az én nagy és gyönyörű fiamat! Leírhatatlan érzés….
Kis család lettünk…..