Daddy. (értsd Apu). Így hív mostanában. Nanny-ből átavanzsáltam Daddyvé. Még mindig nem képes Maminak hívni ez az istenvertekölke. Tudja mondani, hogy Mami, de nem, ha kell valami hörögve ordibálja, hogy DAAAAAAAAAAADDDY amíg oda nem megyek és nem csinálom azt, amit éppen kitalált.
Ha megkérjük, hogy mutassa meg hol a Daddy Richardra mutat, kérjük mutassa hol a Mami, rám mutat, de megkérdezzük ki vagyok, azt mondja “Daddy” és kajánul vigyorog.

Benjiből is kettő van. Robin csak “that Benji” lett. Egyszerűbb így neki, felnőttől kell valami elég Daddy-t mondani, tesó társaság kell? “Beeeeeeeeeennjiiii”!!

Még mindig imád focizni, labdázni. Annyi fajta labdánk van már, mint Gombóc Artúrnak csokija. Kis labda, nagy labda, rugby labda, pattogós labda, állatos labda, puha labda, plüss labda…stb. Mindegy csak labda legyen. Hozza, hogy dobáljuk, vagy mondja, hogy “passz”, hogy passzoljuk egymásnak.

Egy tündéri nagy fazon.

Elkezdte a legkisebbünk a bölcsit, egyenlőre még csak heti két nap, csütörtökön és pénteken, de ebbe az elengedésbe is belehasad kicsit a szívem. Hétfőn és kedden mentünk együtt pár órára játszani és megismerni az ovónénijét.
Kicsit idősebb és Jackinek hívnják, aranyos volt és minden kérdésre alaposan válaszolt. Kicsit talán szigorúnak tűnik, de majd meglátjuk. Amíg ott voltunk Brúnó lassan oldódott, először csak a lábamba csimpaszkodva nézelődött vagy az ölemben ülve nézte, hogy miket lehet csinálni. Akkor önállósodott kicsit amikor kint meglátta a labdákat (persze). Nincsenek sokan a csoportban, egy ovónénire 4 gyerek jut max, és úgy 12-16-an lehetnek egyszerre a csoportban. Mégis olyan szívszaggató a sok taknyos orrú gyereket nénzi, ahogy lézengenek.
Csütörtökön kellett először otthagyni, hogy ott is aludt. Előre tartottam tőle és ez az első bölcsis nap nem lesz könnyebb a gyerekek számával, ugyanúgy megsirattam.
Vicces volt egyébként, mert elég vidáman ment be, integett bátran mosolyogva ahogy Jackie átvette. Bezzeg nekem rögtön eltört a mécses, ahogy becsuktam az ajtót és ahogy láttam, hogy az ablakból integet. Odajött az egyik ovónéni megkérdezni, hogy minden ok? Persze ettől csak rosszabb lett és még jobban eleredtek a könnyeim. Így elég visszásan alakult a helyzet, a két évesem integetett bátran a zokogó anyjának. 😀

Amikor érte mentem nagyon fáradt volt, rengeteg új élményt kellett feldolgozni. Másnap sajnos csak a Richard tudta vinni és akkor sírt is, de mire érte mentem már úgy jött-ment, mint aki már hetek óta odajár. Egy kislány még integetett is neki, hogy “Bye bye Brúnó”

Most már neki is lesz két napja, amiről nem sokat fogok tudni, elkezdődött az saját kis anyukától független élete. Olyan hamar elillanak ezek a pillanatok…és már csak a nyaka hátsó redőjénél érezni a babaillatot…