Mármint Anyuék a gyerekekkel. Jó, hogy itt voltak egy hétig és töltődtünk mindannyian (ok, lehet, hogy az anyuék fizikailag nem annyira de lelkileg biztos…).
Könnyebb volt minden, az ébredések, a fektetések, hogy egy hétig nem kellett fakanalat fognom, hogy a mosás valahogy észrevétlenül kimosódott, kiteregetődött és visszakerült összehajtva a szekrénybe, hogy tudtam dolgozgatni itthonról úgy hogy nem kellett percenként felugrálni a laptop mellől.
Egyik nap, ahogy így üldögéltem a konyha csücsökben a laptop előtt és néztem, ahogy Brúnó Anyu ölében könyvet lapozgat, a nagyok Apuval vonat tekervényeket építenek, azon járt az agyam, hogy nem tudják, hogy milyen szerencsések. A gyerekek sem és Anyuék sem. A gyerekek, mert manapság kivételesnek számít az, akiknek mind a négy nagyszülei élnek és aktívan részt vesznek az életükben. Nekik ez a természetes, hogy számolni lehet vissza a napokat, amikor jön a Nagyi és a Papi, hogy különleges az a nap, amikor fent lehet maradni és meg lehet várni, hogy leszáll a repülő és betoppannak a nagyszülők, hogy lehet úgy csinálni, mintha már aludnának, csak azért, hogy a karjukba tudjanak rohanni. Természetes, hogy csak cirka 6 hetente van túró rudi, hogy már számon kérik az “újra találkozós kaparóst”, hogy már flegmán várják, hogy a Nagyiék úgyis hoznak csokit.
Nem tudják, hogy ez milyen kiváltság, én is csak felnőtt fejjel értékelem a nagyszülőkkel töltött perceket, a hosszú nyarakat Ómamáéknál, Mamóéknál (amikor a sírásig hiányolt szülőkkel az egyetlen kapcsolatot a két forintosokkal működő telefon fülke jelentette), a saját kis veteményest a Budaörsi telken (mind az 5 unokának elkerített kis virágágyása volt), a bogárcsban főzött öhömöt, a rákoscsabai telken a rengeteg csínytevést, az 50 valahány gombócot, a legalább 70 palacsintát (esküszöm Ómama tuti egész délelőtt sütötte), a budaörsi telken a kisházban a titkos ottalvásokat, a barackmag törést…és még sorolhatnám a sok emléket reggelig.
Nem tudják…még nem tudják, hogy a mindennapi focizás, a mesék, a kerítésen át kipisilés (erre áldásom nem adtam soha), a szívből főzött kedvenc ételek, a kimeríthetetlen “puszi zsák” majd milyen sokat jelent majd.
És Anyuék is szerencsések, ilyen fiatalon unokázhatnak, sokáig végig kisérhetik az unokájuk életét is. Sokszor számolgatom, hogy ha az én legidősebb fiamnak 30 évesen lenne gyereke (ami lássuk be, férfiaknál elég korai…) én már akkor is 62 éves leszek! Brúnó első gyerekét meg örülhetem ha megérem…Én is úgy szeretném, ha az unokáimat nem csak megérném, hanem játszhatnék, sütögetnék, olvasnék, rajzolnék, kertészkednék, vitatkoznék velük.
Ha van valami amit ebben az életben máshogy csinálnék, akkor az biztos az lenne, hogy korábban válallnék gyereket. De hát az ember tervez…..
Ez van, így alakult, az egyetlen amit tehetetk, hogy eszek napi egy marék áfonyát. (értsd: Richard 97 éves nagymamája szerint ez a hosszú élet titka, és ő már csak tudja..)