Egy újabb fontos életszakaszt hagytunk magunk után, nyugdíjba vonultak a melleim, kiszolgáltak három gyereket. Ennyi volt. Már Brúnó sem szopizik.
Ellentmondásos kapcsolat volt köztem és a szoptatás között, nem mondhatnám, hogy szerettem szoptatni és semmiféleképpen nem volt könnyű egyik gyerekkel sem.

Benjivel első gyerekként sokkolt, hogy szoptatni nehéz. Nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen fájdalmas, nehéz lesz. Nem kaptam itt támogatást ezért sajnos két hét után nem fogadta el a mellem (ami több sebből vérzett) és így több mint fél évig fejtem rendületlenül. Előbb etettem, majd altattam, majd 40-50 percig fejtem. Felébredt, etettem, altattam, fejtem…és ez a körfogás ment éjjel nappal fél évig. Miután elkezdtük a hozzátáplálást akkor ébredtem rá, hogy élvezni is tudom azt, hogy anya vagyok és tartalmasan is együtt tudok lenni a kisbabámmal.
Ebből a tapasztalatból tanulva amikor Robinnal terhes voltam elhatároztam, hogy ez máshogy lesz, mert én fejni többet tuti nem fogok. Minden ide vágó könyvet, cikket elolvastam és amíg a kórházban voltunk kettesben megtanítottam Robint szopizni. Ha fájt és rosszul harapott rá, könyörtelenül levettem, és újra próbáltuk. Sokszor csak a 14. alkalommal sikerült úgy, hogy ne fájjon, de megérte, mert vele soha nem kellett fejőgépet használni, ráadásul csak a 8 hetesen kontrollon derült ki, hogy nyelv féke van, és kérdezte a védőnő, hogy  nem fáj szoptatni, mondtam, hogy nem mert megtanultuk együtt. Lehet ezt így is. Ennek ellenére sok tejem soha nem volt, 9 hónapos koráig szopizott ő, de állandóan szaportani kellett, ha egy kicsit kevesebbet ettem, vagy nem azt, úgy másnapra már megcsappant a mennyiség. Én soha nem spricceltem, nem tudtam extra tejet lefejni. Minden cseppért meg kellett küzdeni. Ha nem evett, akkor szaporítottam. Ennek lett vége amikor vissza kellett menni dolgozni, és igazság szerint megkönnyebbültem.

Most Brúnóval is elhatároztam, hogy én nem fejegetek az tuti, de ő nem szopizott olyan ügyesen, mint Robin, vagy én jöttem ki a gyakorlatból 4 év után. Ráadásul ő se volt egy pöttöm, állandóan evett, az első 3 hónap úgy maradt meg bennem, hogy ülök a nappaliban, Brúnó rám csatlakoztatva és nézem a sorozatokat. Egy szopizás egy óráig tartott, aludt egy kicsit, sírva ébredt, hogy éhes, megint szopizott, fent volt egy kicsit, megint szopizott…rettentő fárasztó volt. Vele is állandóan szaporítani kellett, de most már kiderült, hogy a pajzsmirigyemnek volt erre hatása, mert kiderült, hogy alulműködik és utána olvasva ez kihat a tejtermelésre. Illetve valakinél a terhesség és az azutáni hormonhatások zavarhatják meg a pajzsmirigy működést (http://www.lalecheleague.org/ba/feb06.html) Mennyi és mennyi lelkiismeretfurdalást, önvádat, átsírt éjszakát megspórolhattam volna, ha ezt előbb tudom. Alá tudtam volna támasztani, amit magam is tudtam, hogy nekem mondhatják a segíteni akarók, hogy szoptassak többet attól majd több tejem lesz. Hát van az úgy, hogy valakinek ez nem működik. Ha meggebedek se tudtam volna több tejet termelni. Éjjel nappal csak szoptattam. Ha valakinek nincs teje, mindenképpen nézessen egy hormonképet és ne vádolja magát.

Kevés tej, fejések, sebes mellek, tejláz mindhárom gyerekkel, ennek ellenére hiányozni fog. Hiányozni fog, ahogy elaludtak a mellemen, a pihegő kis szájuk, a csoda, hogy minden sírást, keservet meg tudtam szűnteni ha elővettem a “csodafegyvert”. Hiányozni fog a kis meleg testük, ahogy kiskifliként belesimulnak a karomba, a kis fülnyom a karomon szopi után, a tejszagú lehelettük és maga a tudat, hogy a testemből táplálom őket. Lezárult ez a korszak, és szomorkás, hogy egyre kevésbé lesz szükségük rám, már nincs és nem lesz több újszülött gyerekem, csak egyre nagyobb fiaim…