Múltkori posztomban írtam, hogy mi három gyerekre vagyunk kalibrálva, ő lesz az utolsó, így Brúnó gyerekkora keserédes, édes, mert örülünk, hogy van, bearanyozza a napokat (az éjszakákat nem annyira…) ugyanakkor minden kis boldog pillanatot beleng, hogy én ezt már nem fogom újra átélni. Az utolsó első. Az utolsó első mozgolódás a hasamban, az utolsó első egymásra nézés, az utlsó első átfordulás, az utlsó első kacaj, az utolsó első szó….
De nem cserélném el semmivel. Kellett a családunkba egy harmadik gyerek. Megváltozott a család dinamikája, Benji és Robin nem csak egymással veszekszik, van egy kis harmadik akit istápolnak ahelyett, hogy unalmukban veszekedjenek. Terveztük, valahogy négyen nem voltunk még egy család. Mint amikor négyet próbálsz mutatni, úgy hogy a kisujjadat lent tartod. Négyen voltunk, de valahogy az a kisujj nem marad lent, félig mindig felemelkedik, azt akarja, hogy őt is mutassuk, hogy ÖT legyen. Brúnó ez a kisujj, le lehet fogni a másik kézzel, lent lehet tartani, el lehet fojtani, de mindig felkívánkozik. Most, hogy öten vagyunk egy család minden teljes lett, így vagyunk egy egész, egy kis csapat még akkor is ha több dolgunk lett, kevesebbet alszunk, és a csend már csak emlékeimben létezik.
És nem, nem lesz negyedik, nem azért lett harmadik gyerekünk, hogy hátha lány lesz. Most már akkor se vállalnám be a negyediket, ha valaki garantálná a lányt. Nem érzem úgy, hogy hiányozna valami az életünkből, mi így vagyunk teljes család. Három gyönyörű gyerekkel, akik minden napra tartogatnak valami újat, csak azzal kell megbirkóznom, hogy ebből jó néhány már csak “utolsó első”….
Egy boszorka van.....Három fia van.... 