Nézegetem, ahogy szopizik, a kis redőt a nyakán, az orrát, ahogy kipirosodik, a kunkori szempilláját, a szuszogását, a csirkepihe haját, imádom a hurkás combjait, a kezén a legalsó dundori ujjperceket, a duplaredős alkarját…Csak nézem és nem tudok betelni vele.

A nagyok is annyira édesek, ahogy várják/várták a Mikulást. Cipőt pucoltak, Benji a biztonság kedvéért újra pucolta Robin csizmáját, hogy neki is biztos hozzon bele csoki, kitették az ablakba és el is feledkeztek róla. Azt az örömöt az arcukon, amikor észrevették, hogy fürdés után jött a Miki egy üvegcsébe kéne zárni, hogy nyitogassam rosszabb napjaimon, mert olyan ragadós volt az örömük, hogy hirtelen én sem tudtam, hogy most köszönjem-e meg a Mikulásnak, hogy jött.

Robin húzta el a függönyt és arra számított, hogy üres lesz még, alig éri fel az ablak párkányt így kicsit le kellett billentenie a csizmáját és amikor meglátta, hogy van benne egy mikulás csoki elkezdett kiabálni, hogy “Benji, de jött, de jött!!!” Ugrált és gyorsan nyúlt a másik csizmájáért, miközben Benji még félmeztelenül csapkodva nevetett, közben felváltva nézett rám és Richardra, mintha ellenőrizné, hogy tényleg, ez igaz, lehet örülni? Majd rohant ő is az ablakhoz. Miközben kis Brúnó már türelmetlenkedett és várta a tejcijét. Kár, hogy az ilyen estékből nincs gyakrabban, nincs is nagyobb boldogság, mint felhőtlen, ártatlan gyerek örömöt nézni és velük együtt újra átélni a csodát…