Már említettem, hogy a nap számomra egyik legkedvesebb pontja amikor elalvás előtt bekuckózunk az ágyunkba és mesét olvasunk (illetve Robin esetében megfordulunk és elalszunk).

A nap másik legkedvesebb pontja, amikor én mielőtt lefekszem még benézek hozzájuk, betakargatom a kis alvó testüket, megsimizem a homlokukat és eláraszt, hogy milyen szerencsés is vagyok én. Oké, könnyű alvó gyereket szeretni, de akkor is. Ilyenkor olyan békések, minden duli-fuli ránc elsimul az arcukon és egyszerűen gyönyörűek.

Bár vicces, hogy alvásukban is milyen különbözőek. Robin általában kezét-karját szétvetve, össze-vissza alszik, alvós állatka nélkül, hangosan horkolva-szuszogva. Addig Benji akkurátusan hónaaljig húzza a takaróját, kezébe fogja az elmaradhatatlan Nyünyüt és csendesen piheg.

(A képek nem adják vissza mert pont dög meleg volt)

És még arról a nagy szerencséről ne is beszéljünk, hogy ez a kis csoda mellett alhatok és ébredhetek: