Az utolsó borongós posztom másnapján Július 11-én reggel 9.31-kor egészségesen 3820 gramm súllyal megszülettél, és hihetetlen, hogy ennek már egy hete…

Ezek a száraz tények, de Neked is van ám születés történeted…Ott hagytuk abba, hogy várom, hogy bekössék az inzulint. Ezt 3.30-kor sikerült is abszolválni (miután kifogtam egy koszovói albánnak kinéző bunkó doktornőt aki konkrétan a kezembe döfte a katétert majd egy nővérke hibája miatt összecseréltek valakivel és majdnem más gyógyszerét adták nekem, valamint kétszer kellett vért venni emiatt mert másnak a nevét ragasztották az első ampullára…) de 3.30-kor végre csorgott az inzulin és sikerült pár óra alvás időt is lopni. Reggel 8-ra Richard is visszajött és együtt próbáltuk elhessegetni egymás rossz gondolatait és megegyezni, hogy mégis Brùnó vagy Edvin legyél végül…

Felkészítettek minket, hogy aznap reggel 5-en várnak császárra, de a diabéteszesek előnyt élveznek, rajtam kívül még egy nő volt ugyanebben a helyzetben de ő ikreket várt így mondtáķ, hogy én leszek a 2. és kb. 10 felé kerülök sorra. Őszintén alig vártam mert se inni se enni nem lehetett előző este óta és a falat kapartam volna egy korty vízért ha én lettem volna az ötödik a sorban. De fél óra múlva jött egy kis csoport orvos (doktornő, anaszteziológus, nővérkék), hogy mégis én leszek az első mert az ikres nőnél még várnak a vérvétel eredményére). Fel is gyorsultak az események, beindult a futószalag…Richardot elküldték beöltözni, rám került a szexi trombózis elleni zokni, kikérdeztek allergiáról, kivehető protézisről, és levették minden ékszerem.

Indulás a műtőbe, zene szólt gondolom megnyugtatás végett, itt mindenki írtó kedves volt, próbálták a gondolataim elterelni mert látták, hogy ennek biztos sírás lesz a vége. Felültettek a műtőasztalra, a kedves szemüveges műtős az otthonmaradt gyerekekről érdeklődött, mire persze feltört belőlem az addig sikeresen nyeldesett könny áradat…A kedves-szemüveges hozott zsepit és megnyugtatott, hogy jó kezekben leszek. A doktornő is bemutatkozott, valamilyen távol keleti országból származhatott, Tin-tinnek hívták és komoly de nyugodt hangon elmagyarázta mi fog történni, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy Richard még mindig sehol…

“Görbítse a hátát, mint egy kiscica ès ne mozogjon”-szólt az anaszteziológus és szúrta is a hátamba az epidurált. Miközben jobb híjján szorítottam a kedves-szemüveges kezét aki valamilyen viccet próbált mondani mert a könnyeim még mindig folytak és kérdezgettem, hogy hol a férjem. (Aki mint később kiderült az ajtó előtt állt arra várva, hogy beengedje valaki..)

Már az asztalon feküdtem, az aneszteziológus hideg spray-vel végig fújta a testem, hogy ellenőrizze, hogy biztos nem érzek semmit amikor végre feltűnt Richard a szexi műtős szerelésben. Én ekkor kezdtem úgy érezni, hogy megy ki a fejemből a vér (pedig feküdtem), izzadok, csak annyit tudtam mondani, hogy el fogok ájulni. Ès lőn. A következő amire emlékszem, hogy 3-an legyeznek, mérik a vérnyomásom és mondják, hogy elájultam. Rám került az oxigén maszk, nagy levegőket kellett venni, “Jobban érzi magát?”…”Igen”…”Akkor kezdjünk”. Nincs itt lacafaca, lélekápolás, ha még 4-en várnak, hogy én magamhoz térjek nincs mit tenni. 

Éles láncfűrész szerű hang (mint később kiderült égetni kellett az előző csaszis sebet mert olyan vastagon összenőtt, hogy vágni már nem lehetett)…gyömöszkölés…mintha mosógép lennék és forognának bennem a ruhák…”el fogok ájulni” -éreztem és mondtam és lőn. Most gyorsan rámkerült az oxigén maszk, jobb volt de végig kerülgetett ez az ájulás érzés. Az aneszteziológus szóval tartott minket, mondta, hogy neki is két fia van otthon és a felesége most kérleli egy harmadikért. “Nagy levegő be…kifúj…nagy levegő be…kifúj”

Ekkor elkezdték mondani, hogy már látnak, mindjárt itt vagy…nagyon koncentráltam a nagy levegőre nehogy pont lemaradjak a születésedről. “Itt van! Kisfiú!” Egy haloványka nyöszörgés sírás helyett de tudattad a letakart paraván mögül, hogy “Igen Anya itt vagyok”. Nekem meg mint mázsás kövek szaladt rajtam végig a megkönnyebbülés és törtek újra fel a könnyek. A Richard már nem rám figyelt, hanem ahova elvittek bebugyolálni ès megmérni. 3820 gramm. A legkisebb kisfiunk…

Odahoztak kis magzatmázosan, Richard foghatott amíg engem összevarrtak és csak néztünk Téged, próbáltunk betelni az újabb csodával…”Nincs egybefüggő szemöldöke…nincs zika feje, egyszerűen gyönyörű, gyönyörű…” a fejem csak balra tudtam tartani, ahol Te voltál. Nem szóltál, nem sírtál, csak csendben megérkeztél közénk…

Isten hozott drága kisfiam, Brúnó Laker! ❤❤❤