Már a kórházban egyedül a gondolataimmal, várom, hogy beállítsák az inzulint, aztán óránként ébresszenek, hogy megmérjék a cukorszintemet…addig megpróbálom pozitív mederbe terelni a gondolataimat. Ott hagytuk a fiúkat a Jayneéknél, édesdeden aludtak én meg nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy most puszilom meg őket utoljára…

Benji is olyan furi volt egész délután, reggel még szülinapi zsúrban volt, pizzát sütöttek, hazajött így csak hármasban voltunk (Robin Jayneeknél) és olyan felnőttesen viselkedett. Segített, rajzolt, gyurmázott, pedig áltában nem tudja magát egyedül lefoglalni. Társasoztunk és egész jól megértette a szabályokat, nem nyafogott mint mostanában. Szófogadó volt. Csak csodáltam milyen nagy fiam van…

Aztán átmentünk Jaynékhez vacsizni, ott megpuszilgattam kis Napsugár Robint. Ő pedig extrán ölelgetős, bújós és csintalan volt…Annyira szeretem őket. Remélem nem bojgatja meg a kis lelküket nagyon a 2. Tesó…

Ő iránta is lelkiismeret-furdalásom van. Mi van, ha még nem áll készen, mit fog érezni, hogy egyszercsak kinyitják a kényelmes kis kuckóját és kiemelik a fényes hangos nagyvilágba. A holnap lenne az ő ideje tényleg? Furi így befeküdni, hogy nem ment el a magzatvizem…

És amennyire vágyom, hogy már kint legyen annyira szeretném még bent tartani. Tudva, hogy ő lesz az utolsó gyerekünk, szeretném kiélvezni a terhesség utolsó perceit. Hiába kívánom már a tűszúrásokat a hátam közepére, és alig várom, hogy hason is tudjak aludni meg mehessek futni, de ez azt is jelenti, hogy nem fogom érezni a kis rúgkapálásokat, a csuklásokat és már nem fogok senkivel ilyen szimbiózisban újra létezni. Még csak ő vagyok meg én. Egy testben két lélek. Még csak az enyém, én vigyázok rá, ha valaki tudni akar róla valanit (értsd: rúgdos?) akkor engem kérdez. Holnaptól ez megváltozik…más is megismeri, ő is megismer másokat és nekem sokkal jobban kell majd vigyáznom Rá…

Csak legyen már holnap…legyen egészséges….legyen minden rendben…legyen ügyes az orvos…had szerethessem a 3 kisfiam még nagyon-nagyon sokáig…