Még egy kicsit el kellett engednem ezen a héten. Elkezdődött az iskola. Minden nap 9-15-ig más kezébe kell adnom. Ha az alvást nem számolom bele több időt fog tölteni mással, mint velünk. Nehéz, nagyon nehéz. Pláne, hogy a 4 napból négyszer sírva ment be, és nagyon haza szeretne jönni. Pedig nagyon kedves az iskola, csak 18-an vannak, kedves a tanító néni (lány), de ő mégis félve megy. Pedig nagyon bátor addig, amíg meg nem szólal a csengő, és otthon is mondja, hogy nem fog sírni, de, ahogy megszólal a csengő, ő elkezd kapaszkodni belém, és győzködni kell, hogy menjen be. Aztán amikor fél óra múlva telefonálok a sulinak, mondják, hogy már kirakózik, vagy szuperhősözik, és 1-2 percig tartott a sírás. De akkor is. Úgy szeretném megkönnyítené a helyzetét. Felnyalábolni, mellé ülni, barátokat szerezni neki. De nem tudok. Ezt neki kell megoldania, egyedül. Nekem pedig csak a szívem hasogat….