Újabb korszakok zárultak és nyíltak a héten.

Végre rászántuk magunk az alvás rutin változtatására, mert azért az már mégse megy, hogy Robin két éves lesz és még mindig hálózsákban altatjuk lent a fotelon, míg Benjinek az ágyunkban mesélek.
Ez is bevonul a történelembe a “Miért is nem szántuk rá magunk hamarabb?!” dolgok közé.
Robin nagyon élvezte, hogy csatlakozhat a mesélős ágyba, amikor mondtam, hogy indulás az ágy, szó nélkül jött, betettem, és egy szó nélkül elaludtak és átaludták az éjszakát.
Én nagyon élvezem, hogy egy-egy oldalamon érezhetek egy kis meleg testet miközben a mesét olvasom, Richard is hamarabb “szabadul”, egyedüli vesztese talán Benji, mert most már meg kell osztania, ráadásul egyszerűbb meséket kell olvasni, amit Robin is élvez.
Azért olyan szomorú, hogy már Robin is ilyen nagy,  nincs hálózsák, egybe rugi, csak nagyfiús pizsama van (amiből ráadásul a 2-3 évesekre való kicsi rá), amiben nagyfiúsan csibészkedik. És nagyon okos, rengeteg szót tud már, és szinte mindent ismételget.

A másik nagyfiamnak is új fejezet kezdődik az életében. Elballagott az ovijából. Igen, itt még az oviban is van ballagás, ráadásul amerikai mintára a kis 4-5 évesek felveszik a diplomaosztó köppenyt és kalapot is, amit elég majom parádénak tartok, de azért nagyon cuki ez a kép is róla.

Csináltak egy kis műsort is, a Gruffalót adták elő és egy űrhajósokról szóló éneket. Ő volt az egyik félénk úrhajós. Kicsit el is sírta magát, amikor nagy lelkesen integettem neki, nem akaródzott szerepelnie, de az ovónéni megnyugtatta, én torkomban hatalmas gombóccal bátorítóan mosolyogtam rá, erre ő rám nézett és hangosan mondta, hogy “I love you Mami”. Annyira aranyos volt, hogy egyáltalán nem számított, hogy semmi szöveget nem ismételt és nem akart szerepelni.
És a végén ráadásul nem a kedvenc ovónéni adta oda nekik az oklevelet, hanem a szörnyen morcos, általam utált ovóda igazgató (persze mézes-mázasan mosolygva), nézhetjük az arcát éveken át :-))

És a legújabb fiú őrület: VB-s focimatrica gyűjtés. Minden este Richard hoz 2-4 csomag matricát, és együtt ragasztják az albumba, Benji olvassa a számokat, Robin adogatja, és mindhárman borzasztó lelkesek, ha összejön egy csapat, vagy csillogó matricát találnak. Már a csere csapat is be van izzítva Oscar és apukája személyében, akik talán még lelkesebbek, náluk az Apukának külön albumja is van..:-)

Jobb szélső a mi kis félénk űrhajósunk

 A mi kis álmos szemű pizsamásunk:

Olyan sok mindent csináltunk mostanában, hogy pont emiatt nincs időm dokumentálni a dolgokat.
Nagyon élvezzük, hogy most itt is hétágra süt a nap, lehet jönni-menni, kertészkedni (cukkinit termeltem! Én!), gyerekek is főleg a kertben leledzenek, fagyizunk, este nem akarnak aludni, mert még nincs sötét, és hajnalban kukorékolnak, mondván, hogy reggel van és felébredtek (az északi rövid éjszakák átka..)
Múlt hétvégén végre lejutottunk Boriékhoz, már nagyon vártunk, és ennek megfelelően úgy érzem, hogy túl gyorsan eltelt. Megérkeztünk, és jöhettünk is haza, pedig két éjszakát voltunk és szerencsére sok beszélgetés is belefért. Folyt köv. nálunk 😉

“Ábeeeel, Ábeel”, a hétvégén kb 100x elhangzott, Benji le sem szállt róla”

Hú, de elfáradtam

Felfedezők

Csak Shaun the sheep nézéskor lehetett képet készíteni négyőjükről

Reggeliznek a fiúk

Irány a car boot sale!

Ez a nap is eljött. Felvettük a kis fehér inget (piros pulcsit még nem), megkezdődött a beszoktatás a suliba.
Illetve ez még csak imserkedős órák voltak, első nap egy óra szülőkkel, második nap egy óra egyedül, egy  héttel később pedig ott ebéletünk, hogy azt is lássák, hogy hogy megy.
Benji nagyon félt egyem meg. Az első nap előtt még alkudozott is, hogy nem akar négy éves lenni, inkább visszaadja a szülinapi ajándékait, csak ne kelljen iskolába mennie.
Első nap nagyon megvolt szeppenve, nem mozdult mellőlem, pedig nagyon pozitív volt számomra az egész iskola és a tanító nénik is. Odamentek minden gyerekhez, beszélgettek velük, próbálták a gyerekeket összehozni. Nagyon hamar eltelt az első nap.
Második nap tudta, hogy ott kell majd maradnia, így nagyon nem akart az “új iskolába” menni, pedig ott volt Caleb, aki szerinte a barátja lesz, és van egy másik Ben is. De amikor a tanító néni kedvesen hívogatta befelé őket, csak ő és egy másik kisfiú kezdett el sírni. Be kell vallani Benji sírt a legjobban, így besétáltam vele, megmutattam neki megint a dinoszauruszokat, a kedvesebbik tanító néni el is kezdett vele játszani, én gyorsan integettem, kisiettem, és kint eltört nálam is a mécses. Olyan rossz ez a beszoktatás, annyira átérzem ezt a “senkit nem ismerek, légyszi legyél a barátom” hangulatot. De helyette nem tudom ezt meglépni, csak remélem, hogy tényleg talál majd jó barátot. Biztos vagyok benne.
Mindenesetre a recepciós néni segített letörölni a könnyeimet és bement megnézni Benjit, aki állítólag két perc múlva már nem sírt.
Alig vártam, hogy elmúljon az egy óra, már 15 perccel előtte gyülekezdtem a többi anyukával együtt a kapu előtt, olyan édesek voltak, ahogy a kis 4 évesek megjelentek az ajtóban és futottak ki a szülők karjaiba. Benjinek is felcsillant a szeme, ahogy meglátott, futott hozzám, és első mondata az volt, hogy nagyon jól érezte magát, jöjjünk máskor is. Tanító néni is odajött, és mondta, hogy “He is chatty, isn’t he?” (Nagyon beszédes, ugye?). Hát igen. Mit tagadjuk 🙂

Hétvégén az iskola szervezett kis nyári fesztivál szerűséget, sok kis vetélekdővel, tombolával, oda is elmentünk, hogy szokja, és hátha lesz kis barát. Nem volt, de Robinnal nagyon jól lebohóckodtak.
Kis Robinunk is nagyon sokat okosodott mostanában, egyre több szót ismételget (bácsi, pisi, husi, nyuszi, kutyus, még). Az ő intézményi élete egyenlőre heti fél péntek, mert az oviban nincs jelenleg hely, de azt a fél napot is imádja. Azt gondolná az ember, hogy mivel nem rendszeres, ezért mindig hozzá kell szoktatni, de nem, ő megy vidáman, visszanéz, integet, és megy is a kis csoportjába.

 És voltunk megint epret szedni, mert végre talán sikerül Boriékhoz lejutni a hétvégén, és eperszedésre ez éppen jó indoknak bizonyult..

Bedarálnak mostanában a hétköznapok, rohannak, rohannak, én kapkodom a fejem (azt a fejem, ahol próbálok mentális rendet tartani az elintézendő feladatok között, mert valahogy a lista soha nem ér véget), úgy érzem mostanában, hogy semmire sincs időm, és sehol nem vagyok teljesen jelen. A munkahelyen gyorsan magán dolgokat intézek, miközben játszom a gyerekekkel azon töröm a fejem, hogy el ne felejtsem a közjegyzőt felhívni Robin honosítása miatt, a közjegyző felé menet még gyorsan beugrunk Benji iskolájába, mert nyílt nap van…stb. Nagyon-nagyon kell már az a 3 hét szabi.
Addig is felüdülés volt ez a hétvége, Dosthill-ben Nyílt kertek fesztiválja volt, ami tök jó ötlet. Egy faluban 10-15-en úgy határoznak, hogy megnyitják a nyilvánosságnak a kertjüket, körbe  lehet járni, sokan készülnek sütivel, játékokkal a gyerekeknek, mi gyönyörködünk a szép angol kertekben, a bevételt pedig a helyi iskolának adják.
Szép időnk is volt, sokat sétáltunk, a fiúk jól bírták. Másnap epret is szedtünk (végre itt az eper szezon!!) és hétfőn előkerült a felfújható medence is, mert olyan jó idő volt. Bár ez is ilyen félig voltam jelen, mert elvileg hétfőn itthonról “dolgozom”…