Múltkor bedobtak a postaládánkba (ami nincs, hanem, csak egy kis lyuk az ajtón) egy szokásos “charity bag”-et, adományozó zsákot. Ezekbe lehet összeszedni a kinőtt, nem használt ruhákat, játékokat, könyveket, amit ha kiteszel az adott napon a házad elé, elviszi ingyen az Alapítvány, amit a boltunkban értékesítenek, és bevételt az adott alapítvány javára írják, pl Mellrákosok, Tűzoltók, Beteg gyerekek stb.

Jelen zsák éppen bántalmazott gyermekeknek gyűjtöt, a zacsóról egy nagyon szomorú kislány nézett ránk. Benji szaladt az ajtóhoz, hogy megnézze mit hozott a postás. Hozza nekem a zacskót és kérdezi, hogy ez a kislány miért szomorú.
Háááát (gondolj, gondolj gyorsan okos Anya..)….”Azért kisfiam, mert ebbe a zacskóba olyan játékokat lehet összegyűjteni, amit mi már nem használunk, azt beletesszük, és elviszi a postás bácsi ennek a kislánynak, mert az ő szüleinek vagy nincs pénze játékra, vagy lehet, hogy nincsenek is szülei. Azért ilyen szomorú, mert neki nincs sok játéka, amivel játszhat”
Az én majdnem négy éves, okos fiam kiszaladt a játékládájához és elkezdte pakolni bele a játékait: “Mami, ezt már nem használjuk? És ezt? “És ez bébi játék?” Még a szívéhez közel álló fa kardot is majdnem beletette.

De, hogy árnyaljam is a képet az önzetlenségéről, a múltkor ül az asztalnál, majd a semmiből egyszer csak megszólal:
“Mami, én szeretem magamat!”
(röhögés elfojt) “Benjikém, ez jól van, de ilyet nem szokás kimondani”
“Oké, akkor én mindenkit szeretek és magamat a legjobban!’

Egyébként itt vannak Anyuék, sajnos Apu végül nem tudott jönni, mert “fontos tárgyalása” van, de majd legközelebb!