Tegnap a hírek tele voltak egy 19 éves fiúval, akinél négy évvel ezelőtt gyógyíthatatlan vastagbél rákot diagnosztizáltak, aki akkor ahelyett, hogy elkeseredett volna (bár ez hülyeség, mert biztos az is volt), de azt mondta, hogy kihasználja, amennyi adatott neki, írt egy bakancs listát, amit mindenféleképpen szeretne véghez vinni (ejtőernyőzött, elefántot simogatott, dobolt a Wembley-ben…stb), az egyik kívánsága az volt, hogy szeretne valami nyomot hagyni a világon, így kitűzte maga elé, hogy 10.000 fontot fog összegyűjteni a “Kamasz rákosok alapítványa” javára. A hír tegnap az volt, hogy nemhogy elérte ezt a 10 ezer fontot, de 1 millió font (sőt mára tegnap óta a hírek miatt lassan eléri a 2 milliót is) lett belőle, miközben a fiú újra (valószínűleg végleg) kórházba került, és utolsó heteit, napjait éli.
Ennek ellenére tegnap a kórházból kép üzenet küldött, két hüvelykujját felmutatva, mosolygva köszönte meg mindenkinek az adakozást, és tudatta, hogy valószínű ez az utolsó üzenete, és az élet jó. Nagyon jó. (http://stephensstory.co.uk/timeline)

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből ezt a fiút, hogy ilyen bátorsággal néz szembe a halállal (még leírni is nehéz volt, olyan szorongást kelt bennem), és ilyen vidáman, hálásan köszöni meg azt, ami adatott neki. Értelmet ad a közhelynek, hogy semmi sem számít, csak egészség legyen. Ráadásul mindenkinek erőt kellene merítenie ennek a fiúnak az élet igenléséből, pozitívizmusából. Példaértékű tényleg.
Persze az enyémeimre is akaratlanul is gondolok, hogy mindig legyenek ilyen egészségesek, vidámak, és remélem én leszek az aki az esküvőjük előtt megigazítja majd a nyakkendőjüket.