Tegnap a hírek tele voltak egy 19 éves fiúval, akinél négy évvel ezelőtt gyógyíthatatlan vastagbél rákot diagnosztizáltak, aki akkor ahelyett, hogy elkeseredett volna (bár ez hülyeség, mert biztos az is volt), de azt mondta, hogy kihasználja, amennyi adatott neki, írt egy bakancs listát, amit mindenféleképpen szeretne véghez vinni (ejtőernyőzött, elefántot simogatott, dobolt a Wembley-ben…stb), az egyik kívánsága az volt, hogy szeretne valami nyomot hagyni a világon, így kitűzte maga elé, hogy 10.000 fontot fog összegyűjteni a “Kamasz rákosok alapítványa” javára. A hír tegnap az volt, hogy nemhogy elérte ezt a 10 ezer fontot, de 1 millió font (sőt mára tegnap óta a hírek miatt lassan eléri a 2 milliót is) lett belőle, miközben a fiú újra (valószínűleg végleg) kórházba került, és utolsó heteit, napjait éli.
Ennek ellenére tegnap a kórházból kép üzenet küldött, két hüvelykujját felmutatva, mosolygva köszönte meg mindenkinek az adakozást, és tudatta, hogy valószínű ez az utolsó üzenete, és az élet jó. Nagyon jó. (http://stephensstory.co.uk/timeline)

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből ezt a fiút, hogy ilyen bátorsággal néz szembe a halállal (még leírni is nehéz volt, olyan szorongást kelt bennem), és ilyen vidáman, hálásan köszöni meg azt, ami adatott neki. Értelmet ad a közhelynek, hogy semmi sem számít, csak egészség legyen. Ráadásul mindenkinek erőt kellene merítenie ennek a fiúnak az élet igenléséből, pozitívizmusából. Példaértékű tényleg.
Persze az enyémeimre is akaratlanul is gondolok, hogy mindig legyenek ilyen egészségesek, vidámak, és remélem én leszek az aki az esküvőjük előtt megigazítja majd a nyakkendőjüket.

Hosszú, mert itt már Nagy Péntek is szünnap volt, ráadásul Richard szülinapja is szombaton volt, így volt esemény a hosszú hétvégén bőven.
Pénteken Jaynék vigyáztak este a fiúkra, míg én elvittem Richardot vacsorázni, és másnap reggel meglepinek befizettem egy íjászat kostolóra. Már rég mondogatta, hogy ki szeretné próbálni, és persze, hogy neki mennyire menne. Persze kétség nem fért hozzá, hogy ment is. De én is nagyon élveztem. Biztos nem ez volt az utolsó alkalom.
Vasárnap pedig hozzánk jöttek Jayne-ék Richardot ünnepelni és Húsvétolni. Először csináltam bárányt és mit kell adni, nagyon jó lett.
Reggel a nyuszi is jött, és végre végre nem esett az eső, így lehetett a kertben eldugdosni a csokikat. Annyira aranyosak voltak a gyerekek, hogy ártatlanul kiáltoznak (főleg Benji, Robin csak követte és inkább azt élvezte, hogy lehet dolgokat rakosgatni a kis vödrébe), hogy ott is egy, itt is egy.
Aznap Peter megkérdezte Benjitől, hogy honnan szerez vajon a nyuszi ennyi csokit. Erre őt nem kell félteni, megmondta, hogy a Mikulás adja oda neki, mert nincs hó, így a Mikulás nem tud jönni. Teljesen világos.
Robin pedig a jeles nap alkalmából új szó kezdeménnyel örvendeztetett meg minket: nyu-nyu…
Hétfőn szintén nem ültünk a fenekünkön, míg bedagasztottam egy kalácsot, és kelt, addig elmentünk a közeli Middleton Hall-ba, ahol Húsvéti vigadalom féleség volt. Persze egy magyar vigadalomhoz képest elég gyér volt, alig volt valami, de a gyerekek ezt is élvezték. Volt játszótér, ugrálóvár, kincs keresés, egy bohóc (húsvéti?!), és egy beöltözött nyúl féleség is járkált fel-alá (Robin halálra volt rémülve, ahányszor meglátta).
Otthon isteni lett a kalács, volt sonka és sok-sok tavaszi zöldség, amit 90%-ban persze a család egyetlen női tagja ropogtatott el, a fiúknak a sonka csúszott…

Elszámolás

Papírostul eszi

Annyira örülök, hogy megint sikerült hazaszöknünk röpke 8-9 napra, de mondhatom, hogy fullig megtöltöttük élményekkel, találkozókkal, nagyszülői simogatásokkal.
Külön jó volt, hogy Richard is jött, így együtt voltunk, ő is pihent, horgászott, meccset nézett, és mellette (mert persze nem úgy van, hogy ő tud egy percig is pihenni) megjavította a lógó ajtót, az eldugult lefolyót, konyhát átrendezett, alagsort kipucolt, kapcsolót javított. Azt hiszem így hálás csütörtökön hálásak lehetünk, hogy egy ilyen ezermestert hoztam a családba 🙂
Akasztóra is lejutottunk a gyerekekkel, bevezettük(…-te a Peti és Apu) őket a horgászás rejtelmeibe. A teljesen minden kosztól és víztől irtózó Benji olyan  boldogan fogta a kezébe a kipecázott kishalat, hogy meglepődtem.
Azt azért sajnálom, hogy Dénesékkel nem sikerült találkozni, pedig úgy készültünk, hogy végre tábortüzezünk, a gyerekek eljátszanak, a szülinapos Lencsit megköszöntjük, de persze a Murphy dolgozik és szegények most betegedtek le. 😦 Majd nyáron most már tényleg!!!
Pénteken búcsúnap alkalmából eljutottunk az Aquaworldbe is. Öröm volt nézni, ahogy Robin élvezi a vizet. Nem lehetett kicibálni onnan, víz alá bukott, csúszdázott, fröcskölt, mindezt fülig érő vigyorral.
Mindeközben bátyó csak térdig ment belemenni óvatosan, de inkább kint leledzett. Hát nem ő lesz a vizilabdás a családban, azt hiszem.
Annyira jó volt, de nagyon kevés volt az idő, Benji a reptéren hazafelé meg is jegyezte, hogy “ez nem volt hosszú idő és maradjunk még”. Másnap pedig már kérdezte, hogy hány alvás még, amíg megyünk Nagyikhoz? Sok még 😦