Eljött a nap, hogy Robint is be kellett kíséjem a bölcsőde kapuján.
Valahogy sejtettem, hogy Vele könnyebb lesz, habár nem azért, mert én kevésbé izgultam volna, az én torkomban ugyanúgy ott volt a gombóc, amikor néztem, ahogy ismerkedik a hellyel, a játékokkal, amikor meg ki kellett menni egy órára, nagyon nagyokat kellett, hogy nyeljek…
Robin miatt éreztem, hogy más lesz, sokkal magabiztosabb, merészebb, és ugye neki már van egy bátyja, akihez hozzá kellett szokni, soha nem volt egyke. Plusz az is pozitív előjel volt ebből a szempontból, hogy reggelenként, amikor Benjit vittük az ovi részébe, ő minden alkalommal levágott egy krokodil könnyes hisztit, hogy ő is be akar menni. Így jött el a régóta rettegett ma reggel…

Itt nagyon hamar lezavarják a beszoktatást, konkrétan egy napot adnak, illetve ezt a két órát. Az első órában Zoe (Robin bölcsisnénije) kikérdezett a szokásairól, kedvenc ételeiről stb, miközben hagytuk, hogy Robin szabadon felfedezze a szobát. Ő jött-ment, bátortalanul integetett néhány pajtinak, vagy sandított rájuk, néha odanyújtott nekik egy-egy kis műanyag játékot. Időközönként hátra nézett, ellenőrizte, hogy még ott ülök a kis széken, a nyomatékosság kedvéért néha odajött és végig berregett a vállamon egy kisautóval, majd ment tovább.
Kb fél óra után pont tízórai jött, így javasolták, hogy most köszönjek el, és menjek el egy órára. Gyorsan köszöntem csak, észre se vette, mert már ült be a székébe.
Persze kint eleredt a hó, pont arra az órára, így meghúztam magam egy buszmegállóban, merengtem az én nagy fiamon és számoltam vissza a perceket, hogy visszamehessek.

Amikor bementem Zoe mellett ült egy kicsi széken, először nem is vett észre, amikor észrevett akkor is csak komótosan jött egy odabújásra, de után rájött, hogy megyünk, gyorsan “bá-bá-zott” mindenkinek és odafutotott az ajtóhoz, hogy menjünk már.

Kiváncsi leszek jövő héten, amikor élesben megy majd egy egész napra..

Már itthon vagyunk, de otthon nagyon jó volt!
Sok mindenhol voltunk, sok mindenkivel sikerült találkozni, és még pihenni is sikerült kicsit.
Úgy látom, hogy a fiúk nagyon élvezték otthon, Papi, Nagyi, Dina szinte kimeríthetetlen játék erejét.
Benji állandóan nyúzott valakit: “Jááátszunk még!” Na játszunk már!”
Így volt lent a bungiban csocsózás, madárpénz számolás (értsd 5 Ft-os válogatás..tényleg madár, nézd csak meg), Ügyifogyi dominó számolás, tükrös szekrényből papucs halra horgászás, matricázás, Nagyival autózás, gyurmázás, Dinával cápázás, a szimpla játékokkal való játékot már meg sem említem.
Emellett lelekesen csatlakozott minden sétához, esténként bicajozott velünk Dédikéhez (ahol mindig megtömette a kabát zsebét szaloncukorral, kekszekkel, mikor mivel), hihetetlen módon jól és mindent evett. Nagyon jó gyerek, sokan dícsérték is. Olyan ártatlan, jó lelkű, annak is úgy örült, hogy ő adhat ajándékot Dinának szülinapjára. Teljes extázisban volt amíg haza nem ért, aztán elé rohant és kiabálta a “titkokat”, hogy milyen a torta, mit rajzolt, és bizony a kis borítékban van “sok péééénz” (egyébként vásárlási utalvány volt, de vicces volt).
Persze neki is voltak napjai, amikor feszegette a határait, főleg öltözéskor, vagy alvás előtt, vagy játszóházból nem akaródzott haza indulni, de kezelhető volt. Csak állandóan beszél, számol, kommentál, tényleg nem tud csendben maradni fél percig, meg kell mérni, meg kell nézni a turbó autót, meg kell számolni mennyit tud fél lábon ugrálni, meg kell nézni milyen erős, hogy mindjárt eléri a plafont, és mindezt azon nyomban.
És megjelentek nála az első félelmek is, de erről majd megpróbálok egy külön posztot írni, de Süsünek köszönhetően, illetve Torzonborznak el kezdett félni a “gonoszoktól”. Annyira, hogy egyik este nem aludt el amíg haza nem értem 11-kor.

Robinunk pedig Csoda kutyával hihetetlen barátságot kötött, mindenhova követte, ráfeküdt, simizte, etette, farkát-bajszát cibálta, hisztizett az ajtó előtt, ha kiküldtük az udvarra. El is gondolkodtatott, hogy előbb-utóbb be kéne szerezni egy kutyát.
Ezen kívül persze ön és közveszélyes volt továbbra is. Mindent, amit nem kéne megfogott, belelépett, felmászott, feldöntött…stb. Egyik nap vacsorázunk, Robin jön-megy, egyszer csak megjelenik a wc pumpával kardozva. Nem is tudtuk, hogy van wc pumpánk..
Szegénykémnem volt otthon egy pár húzósabb napja, mert hátom örlő fogat nyomott egyszerre, és iszonyatosan csípte a kaki a fenekét, pedig mindig rögtön cseréltem, de annyira savas lehetett, hogy vérvörösre marta a popiját. De úgy néz ki, hogy már kint vannak!

Szokásosan nagyon jó volt otthon, nagyon hiányzik mindenki, és alig várom, hogy újra menjünk. (bár most gyorsabban hozzászoktam az itt léthez, valószínű hozzájárult, hogy Richard padlótól plafonig kisuvickolta a lakást, lefestette az ajtókat, kimosott, elpakolt, vízkőtlenített, leszedte a karácsonyi díszeket, mintha egy szállodába léptem volna.)