Igen, valóban találkoztunk vele vasárnap. Karácsonyi vonatozást hirdetett egy közeli, régi gőzmozdony járat, nem lehetett kihagyni.
Bár az út csak fél óra volt, karácsonyi zene szólt, pöfögtünk, a fiúk nézelődtek, bohóckodtak, az út végén kaptak csokit, mi teát, kávét, és sorban állhatunk a Mikulás kunyhójához. Lehet nem tettük volna, ha tudjuk, hogy 1 óráig fog tartani. Kibírtuk, és megérte azért a pár pillanatért, amit a Mikulásnál töltöttünk, Benji szemében látni a csodálatot, ahogy tisztetelettel keveredik a megszeppenés.
Belopakodott, közel menni nem mert, pedig Miku hívogatta, hogy megfoghatja a kezét, de ő csak állt, szájában a keze (=totál megszeppenés), és csak annyit mondott halkan, hogy “Jó fiú voltam”. A Mikulás megdícsérte, mondta, hogy továbbra is legyen jó, és a zsákjából kaptunk egy repi ajándék vonatos bögrét. Benji le sem vette a szemét a Mikulásról.
Mindeközben Robin? Le sem tojta a Mikulást, célba vette a zsákot és elkezdte kirámolni a bögréket. Persze ő is kapott egyet, de hangosan kifejezte nemtetszését, így Miku kicserélte (egy tök ugyanolyan) másikra.

Kifelé menet kaptak két nagy zacsi ajándékot is, amire nem is számítottam, pedig benne volt a hírdetésben, hogy minden gyereknek lesz ajándék, de egy csoki mikulást vártam. Erre mindkettőjüknek kis lego, kifestő, rajztábla, Robinnak fürdős játék. “Ejha!” gondolta Kelet-Európai Mikulásokhoz szokott gyermek énem.

Hazafelé az autóban Benji csodálkozva mondta, hogy milyen nagy volt a Miki szakálla, és nem lehetett látni a száját.
(És megkérdezte Richardot miért ken még a cipőjére kutyakakit a füvön, amikor is meg kellett állni az autóval, hogy azt a bizonyos kutyakakit letörölje a fűben…)

Mini vonat ment körbe-körbe, amíg sorban álltunk