Éjszaka meg is lett a böjtje, mert nagyon köhögött, de szerencsére most nem krupposan, de nehezen vette a levegőt, állandóan felébresztette magát. Áthoztuk magunkhoz, de a köhögés mellett nem lehetett aludni, így 3-ig Richard vigyázott rá, utána reggelig én. Szegény kis Bobin meg csak nyöszögött, és nagyon felszínesen aludt. De annyira aranyos, ahogy még félálomban is keresi szuszogva a testem melegét, és ha távolabbra került tőlem, mint egy újszülött kis boci, úgy furkodott a hálózsákban felém. Hajnalban tudott valamennyit aludni, úgy, hogy félig a mellkasomon feküdt. Azért a nem-alvásban is van valami jó…

Másnapra tetőzött a köhögés, Benjinek pedig a levertség. Egyem a szívét, az autóban mondta is, hogy “beteg vagyok”, pedig akkor nála még nem volt jele. De aznap este ő jött a sorban a kijárkálással, bár ő elintézte 3-al.

Hétfőn viszont extra kezelhetetlen volt, mint akibe belebújt a kisördög. Én arra fogom, hogy nem aludta ki magát, de, mint egy kiskamasz, visszabeszélt, nem fogadott szót, a gyerek foglalkozáson másokat ütögetett plüssel, elfutott, Robint lökdöste. Rettenet. Emelett Robin nyűgössége, és az, hogy állandóan kézben akart lenni egész nap (a 14 kilójával) nehezített terep volt, és jó indokot szolgáltatott arra, hogy elővegyem az otthonról hozott dugi gesztenyepürét, mert valamivel jutalmazni kellett magam. (Benjinek nem ízlett…de aznap semmi…). Plusz egy csésze kávé, és máris elég volt egy pesti cukrászdába álmodnom magam, ahol éppen csokis gesztenyepürét eszegetek ráérősen…

“Mami!!! Robin belenyúlt a wc-be!!!” – hiába, minden csoda 5 percig tart..

(Szerencsére, most már kedden mindketten jobban vannak, Robinba visszatért a zabálnivaló kaján vigyor, és Benjivel újra lehet értelmesen beszélgetni….)