Már akkor is mondták, hogy nagy a feje, amikor még Robin a hasamban volt, és amikor még azt sem tudtuk, hogy Robin Ő. Akkor a szülésre teljesen pozitív gondolatokkal készülvén elhesegettem ezt, hogy biztos csak az ultrahangos ijesztgetett, ráadásul a védőnő azt mondta ez még nem jelent semmit.
Aztán eljött augusztus 1, és csak kiderült, hogy a fejét mégsem az én szülőcsatornámhoz méretezték és mint tudjuk 16 óra vajúdás után császármetszés lett a vége.
Ezután a fejméret nem jött egy darabig szóba, nem is volt nagy, és az orvosok sem mondtak semmit.
Aztán úgy 3-4 hónapos lehetett (talán a 16. heti kontrollon?) a védőnő megmérte a fejkörméretét és a normális értkékek felső határa mellett volt nem sokkal, 96%-os percentil-en.
Ekkor még mindig aggódtam, hiszen a fejlődése nem adott okot rá, és Richard feje is nagy 🙂

De a 6 hónapos státusz ellenőrzésen egy másik védőnő szintén megmérte és 99%-os volt, tehát a normális határérték legfelső határán, és a kutacs mellett a feje tetején lett egy púp is, ami sokkal aggasztóbb volt.
A védőnő kedves volt, mondta, hogy semmi lemaradást nem lát a fejlődésében, szép, okos gyerek, de biztonság kedvéért menjek el a háziorvoshoz.
Elmentünk.
Belenézett a szemébe, megtapogatta a púpját (ezalatt Bobin rendületlenül mosolygott), majd megnyugtatott, hogy nem vízfejű, az agyában nincs nyomás, nem nagy, jól fejlődik, nem kell aggódni, DE beutal gyermekgyógyászhoz biztos ami biztos.
Persze én nem bánom, mert tényleg jobb meggyőzödni minden eshetőségről, na de ha azt mondja nem lát semmit? És miért nem lehet egyből a gyermekgyógyászhoz menni, miért kell várni heteket az új időpontra?
De elérkezett a héten ez az időpont is.
Újabb várakozás, Robin újabb nővérkéket vett le az égnek álló vörös, pihe hajával és fintor vigyorával.
Védőnő lemérte ott is, 10.6 kg, és 72 cm.
A dokinő egy szimpi iraki nő volt, kicsit alaposabban megvizsgálta, újabb púp tapogatás, szembe nézés, kutacsba hallgatás, mászni, ülni produkáltatás…stb. Majd nyugodjak meg, semmi baja, szépen fejlődik, nem hiszi, hogy az agyának baja van, DE: csak, hogy biztosra menjünk inkább beutal minket koponya röntgen-re és ultrahangra, hogy megbizonyosodjunk, hogy a koponya csontok nem kezdtek el idő előtt összenőni, mert azt tapintással nem tudja megállapítani.

Így most várunk a május 13-i időpontra, nagyon remélem, hogy nincs semmi baja, és nem kell a kiránynőig menni, hogy valaki ki merje mondani.

Illetve kettő, már pénteken jó nap volt, mert Richard a szülinapja alkalmából itthon maradt, más így egy nap, mint csak hármasban.
A tortát már csütörtökön megsütöttük Benjivel, egy citromos, mákos lett a választás, csak beleragadt a sütőpapírba 😦 Ízre viszont nagyon finom.
Ebédelni Packinton Farm Shop kávézójában ettünk, mert nagyon szép helyen van és tudom honnan származnak az ételek.

Másnap mivel (végre végre) kisütött a nap és ingyenes nap volt a National Trust védett kastélyaiban, ellátogattunk Sudbury Hall-ba. Úgy 45 percre van tőlünk, de megérte az utat, gyerekek végig aludták, ott nagyon élvezték az erdei játszóteret, a tavat, a kastélyt, a játék múzeumot, ahol sok mindent ki lehetett próbálni. És nekünk is végre egy kicsit felnőtt prorgam volt.
A kastéllyal szemben pedig egy nagyon szuper, tipikus régi, zig-zugos angol pub volt, így ott ebédeltünk, a kaja szokásos angol pub ebéd volt, de napon egy (illetve kettő) pohár borral nagyon jól esett.
Közben Benji a füvön rohangált, vagy nézte a nagyobb fiúkat, miközben Robin füvet legelt.

Amikor hazaértünk egész estig sütött a nap így még sikerült egy kis fűszernövényt is ültetni a kertben, miközben Benji rohangált, Robin pedig kavicsot evett. (kis házunkban kb. 5 percenként hangzik el mostanában a “megint mi van a szádban Robin” mondat…)

Viszonylagos rövid időre ugyan, de mind a négyen haza tudtunk menni. Nagyon jót tett ez nekem, mert kezdtem telítődni az angol idővel (tudom, tudom, hogy otthon is rossz idő volt, de a képzeletemben ott mindig süt a nap) és erősödött a honvágyam. Lufthansás átszállásos megoldással repültünk haza, mert így olcsóbb volt. De klasszisokkal jobb, mint egy fapados az átszállás és várakozás ellenére. Kedvesek a stewardessek, ajándékot kaptak a gyerekek, nincs csomag limit, a lábainknak van hely…stb.

Otthon is folytatódott a jó sorozat, mindenkivel sikerült találkozni (kivéve Veráékat sajnos…de lassan a Balatonhoz már annyi lejutni, mint egyikünk repülőjegye…), sokat játszottunk a gyerekekkel, nyertünk egy kicsit a lottón, eljutottam háromszor futni, voltunk úszni és pancsolni Benjivel, hátha megszereti a vizet (az akció nem mondható sikeresnek, kb 10-90 a vízben és a szárazföldön töltött idő aránya, de haladunk…
Szegény Bobin nem jöhetett velünk (pedig ő biztos nagyon élvezte volna a vizet), mert rajta pont az ottlétünk alatt jött ki a bárányhimlő. De elég jól viselte pedig jobban bepöttyösödött, mint Benji.

Jól telt nagyon, és rossz visszajönni, pláne, hogy a fél ruhatáromnak otthoni öblítő illata van, amit Anyu szokott használni, így most csak kínoz ez az otthon-illat amíg újra nem mosok…

Ibolya parfüm készítése ibolya szedéssel kezdődik…

Lego boltban

 Már hazafelé a repülőn, agyon dícsérték őket a körülöttünk ülők, hogy milyen jó gyerekek

Tanakodtunk, hogy hogyan legyen ez a nyuszi dolog, hiszen idén  már biztos érti majd és feltétlen szeretnénk, hogy Neki is emlékezetesek maradjanak majd ezek az ártatlan pillanatok.
Szerencsére mindkét kultúrában egyezik, hogy a tojásokat el kell rejteni, és azt a kis delikvenseknek meg kell keresni. Richard szerette volna átmenteni az ő gyerekkorából a hagyományt, hogy a nyuszi ott hagyja a lábnyomát amerre jár és azt kell követni (lisztbe mártott három ujj a titok…), én meg nem tiltakozni, mert nem volt miért, olyan aranyos. Ráadásul idén örülhettünk, hogy nem a hóba jött a nyuszi olyan hideg van, így a házba “tojt”.
Reggel sikerült korábban felkelnünk (ami nem egyszerű, mert Kisvörösmókus 6 felé kel mostanában, és a Nagyvidámsün is követi őt úgy 7 felé.
De sikerült titokban “belábnyomozni” a lakást, így a reggeli nagy ágyban hancúrt követhette az “Ú meg Á”. Bár inkább félve fogta a kezem úgy mutogatott, hogy mi az a fehér nyom a földön. (mostanában amúgy is félénk az új vagy szokatlan helyzetekben), de rájött az ízére, és utána szabadon keresgélte a csokikat és nagyon örült a két kis könyvnek is. Egyik könyv most nagy kedvenc, egy Spot nevezetű kutya bújkál itt-ott és meg kell keresni. Ennek a könyvnek a hátulján kicsiben lehet látni a sorozat többi részét, ahogy Spot ilyen-olyan kalandokba keveredik. Minden este ezt mostanában nézegeti és mutatja, hogy “ezt is megvesszük, ezt is megvesszük”, és most úgy örült, hogy kapott még kettőt. Azóta is azt a mesét olvastatja este.

Idén Robin is kapott jelzésként csokit és egy könyvet, csakhogy Benji tudja, hogy nem mindegyik az övé, persze beletelt egy kis időbe, még elfogadta, hogy a 6 csokiból 1 nyuszi az nem az övé 🙂

Idén nagyon kitettem magamért és kalácsot is sütöttem, ami igazán finom lett, csak kicsit lapos és odakozmált, de majd a következő jobb lesz külalakra is!

Sajnos a nyuszi vadászat csak videón van meg, és nagyon nagy méretre és nem fér ide (de a Benjis képnél lehet a háttérben látni a nyomokat). De csináltunk pár képet előző nap, amikor kisvonatozni voltunk. (Benji szintén félt, alig akart felülni, Robin összetojta magát, esett a hó, majd megfagytunk, de nem tántorodtunk el! 🙂

Kicsit lapos, kicsit égett, de a Miénk!