Augusztus 1. lett végül a nagy nap, ami a Te szülinapodként írta be magát a történelembe.
Jól éreztem én, hogy tipikusan nem várod meg a kiírt augusztus 2-át, érlelted magad még egy kicsit a hasamban, forgolódtál és csuklottál még párat, majd augusztus 1, szerda hajnal 1.45-kor úgy döntöttél, hogy eljött a Te időd. Arra keltem, hogy a hasmban valami pukkant (még a hangját is hallottam), felültem és elöntött a víz. Mentem a fürdőbe, folyt  belőlem, kétségtelenül itt volt az idő. Felkeltettem Richardot, és együtt vártunk, de nem jött semmi fájás. (Hozzá kell tenni, hogy akkor már harmad napja erős hasmenésem volt és hasgörcseim, így utólag talán mégsem valami vírus vagy ételmérgezés volt…), a kórházban azt mondták, hogy menjünk be, megnéznek, így felkeltettük Jayne-t, hogy jöjjön vigyázni Benjire, aki szuper gyorsan át is ért hozzánk. Még akkor is csak üldögéltünk a konyhában kólát iszogattunk, hogy legyen erőnk (mivel két napja nem aludtam a hasmenés miatt), és gyorsan ettem egy piritóst. 

Az autóban el kezdtem érezni úgy 10 percenként enyhe menstruációs görcs szerű fájásokat, de még így is túl nyugodtan érkeztünk be a kórházba, így meg kérdezték, hogy mit is keresünk még ott.
Elhelyeztek minket egy váró, ideiglenes szobában, ahol csak egy vajúdó ágy volt semmi más.
Végül két órán keresztül voltunk itt, én már alig vártam,hogy adjanak egy végső helyet, ahol le telepedhetünk és nyugodtan vajúdhatok. Már úgy 8 percenként jöttek a fájások (most Richard nagyon ügyesen mérte köszönhetően egy Iphone alkalmazásnak..), 4 körül megvizsgáltak végre, és mondták, hogy 3cm-re már ki vagyok tágulva, de ez nem elég ahhoz, hogy elhelyezzenek egy vajúdóban, hanem felküldtek a gyerekágyas osztályra, hogy ott “pihenjek” addig, amíg be nem indul rendesen a szülés. (ezt elég hülyeségnek tartottam, mert minek ide-oda járkálni, amikor ott van egy csomó üres vajúdó, miért szabják időhöz, cm-hez a vajúdást, gondolom minden nő más és más ütemben, időben vajúdik, valaki egy nap, valaki egy óra.) 

Na mindegy, végre volt egy kis szobánk, fürdővel, én elmentem zuhanyozni, és ott áztam egy óráig, mértem a fájásokat, 5-7 percesek voltak és nagyon jó volt ahogy a zuhany a derekamat masszírozta közben. Amikor kijöttem a zuhany alól érezhető volt a tűrésköszöböm közti különbség. Plusz jöttek a monitorral, hogy 20 percre rákötnek, hogy megnézzék, milyen gyakran jönnek a fájások és készen állok-e arra, hogy visszamenjek a vajúdóra. Ez a monitorozás nagyon rossz, nem tudom más nő ezt hogy bírja, de hogy lehet vajúdás közben egy helyben maradni??
Egy oldalon kellett feküdni, és bírni az akkor már 4-5 percenként érkező fájásokat, ráadásul a monitor lecsúszott, így nem mért egy darabon amiért azt hitték, hogy csak 10 percenként jönnek, míg nem az egyik okos nővér rá nem jött, hogy az egyik monitor fej lecsúszott… Újabb 20 perc egy helyben fekvés következett. De végre mérte, hogy tényleg 5 percenként jönnek. Ezt megállapították, majd elmentek, 8-kor vissza, átadtak egy másik nővérnek, ekkor már elég nehezen bírtam, kérdeztem, hogy mikor mehetnék le már végre a vajúdóba (hiszen azt csinálom), szeretnék a szülőkádba belefeküdni, labdán pattogni, gázt szívni, valamit mindegy, mit de valami kell már, hogy  elviselhetőbbek legyenek az egyre gyakrabban érkező fájások. Még nem lehet, de eresztenek nekem egy sima kádba vizet, belementem persze, jól is esett egy darabon, de rossz volt, mert egy szülőkáddal ellentétben nem tudtam hol megtámasztani magam, vagy kapaszkodni, csak csúszkáltam ide-oda, így egy fájás közben nem volt jó. Kiszálltam, azt hiszem úgy 10 óra lehetett, visszaballagtunk a szobánkba (mert a kád persze máshol volt), és mivel a gyerekágyas osztályon voltunk hallottam a sok kis babasírást, bocsánatot kértem, hogy jajgatok míg ők éppen ébredeznek, és alig vártam, hogy én is gyerekkel térjek vissza ide.
A szobánkba érve megint erősödtek a fájások már 3-4 percenként jöttek, és kezdtem felhúzni magam, hogy hagynak itt vajúdni amikor lent ott a sok lehetőség a fájdalomcsillapításra, itt meg semmi. Amikor jött a védőnő, hogy újra rákapcsol a monitorra, már a muszáj voltam megkérdezni, hogy mikor is mehetek már le, mondta, hogy ha 5 cm-re kitágultam. Ekkor már a Richard szólt közbe, hogy mégis honnan fogják tudni, amikor utoljára 4-kor vizsgált meg valaki. “Igen?, Ó akkor szólok a szülésznőnek, hogy jöjjön és nézze meg.” Grr, gondoltam magamban, de fogtam erősen az ágy szélét és a hátamban feszülő fájásra koncentráltam, miközben Richard maszírozott. Újabb fél óra múlva a szülésznő is megérkezett, aki megnézett és megállapította, hogy tág 5cm vagyok. Juhéé, gondoltam írány le, de persze neeeeeeem, le kell telefonálni, és szólni kell, hogy megyünk. 

Újabb 40-45 perc, miközben én már a fejemet vesztettem (ezek a szülésznők nem olvasnak könyveket, internetet, hogy tudják, hogy 5cm után egy második szülésnél elég akár 1 óra is még kijön a gyerek???), ekkor már elég hangos voltam és érthetően ideges. 12 körül végre végre jöttek a lenti vajúdóról, hogy levigyenek,elég lassúra sikerült, mert 3 percenként meg kellett állni, hogy belekapszkodjak a Richardba egy-egy fájás alatt, mert mozdulni nem tudtam. Persze a két szülésznő sétált tovább, mintha nem egy vajúdó nőt kisérnének.
12-kor végre megkaptuk a szobánkat, viszont ekkor már nem nagyon érdekelt a szülőkád vagy ilyesmi, már epidurálért könyörögtem, egy, hogy már elviselhetetlen volt a fájás, a másik, hogy nagyon féltem a kitolási szakasztól, és nem szerettem volna érezni, ahogy egy 4kg-ós gyerek kibújik. Hiába magyarázta a szülésznő, hogy már majdnem készenállok a nyomásra (honnan is tudta volna, hiszen még mindig senki nem vizsgált meg 5cm óta), mindegy volt mit mond, csak kértem az epidurált, viszont én is éreztem, hogy már nyomnék, de nem mondtam, mert tudtam akkor már nem fogják beadni. Persze az aneszteziológusra várni kellett, mert éppen műtőben volt, így nagyon úgy éreztem, hogy csak visszatartom a nyomásokat, és nagyon elviselhetetlen volt már. De őgy 12.45 felé megérkezett egy Mr Bean-re hasonlító hapi, akinek arany keze volt, és gyorsan beadta az epidurált. Mennyei volt tényleg ahogy elszállt az agyamat is fogva tartó görcs, végre megnéztem a körülöttem lévők arcát és a szobát.
A szülésznő azt mondta, hogy most egy óráig várnak a vizsgálattal, hogy megnézzék ki vagyok-e tágulva, és ha igen, akkor még egy óra. Miért is? Azóta sem értem. Szerintem azért mert ebédidő volt, mert elmentek ebédelni és átadtak egy másik szülésznőnek aki nagyon aranyos volt. Richard is elment enni egy szendvicset, addig én is ettem egy csokit, ittam kólát (javaslatra) és Lucosade-et, hogy legyen erőm a nyomásokhoz. Megint rátettek a monitorra, de már nem bántam, mert csak ülni kellett, mobilomról facebookoztam és megnéztem az olimpia eredményeket. Elég szürreális volt..
Egy-egy erősebb fájást így is éreztem, főleg a szemércsontomnál, mintha már jönni akarna. A szülésznő észrevette, hogy egy-egy erősebb fájásnál a baba szívhangja esik, behívta a doktort, aki szerint itt az idő nyomásra (végre megvizsgált és teljesen ki voltam tágulva), megvártuk míg visszajönnek a hozzám tartozó szülésznők, akik kitöltöttek csomó papírt, és 2-kor elkezdhettem nyomni.
Furi volt, úgy nyomni, hogy csak kicsit éreztem a fájdalmat, egy órán keresztül nyomhattam (sajnos valamiért ezt is előre megszabdta a dokinő, mondta,hogy háromkor visszajön megvitatni mi legyen), úgy éreztem, mint egy versenyló akinek teljesíteni kell, de megnyugtatott a tudat, hogy már tényleg nincs messze, hogy lássalak!
1 órán keresztül a létező összes pozicíóban nyomtam és nyomtam, de nem jöttél lejjebb, még látni se láttak, mint Benjit, így 3-kor a doki kimondta a rettegett ítéletet, hogy Fogó.. :-(( Nagyon nem akartam megint ezen keresztül menni, és ráadásul most nagyon próbként emlegették, és mondták ha nem sikerül akkor császár. Mondtam, hogy nem akarom, hogy két helyen legyek szétvágva, és császározzanak egyből, de a protokoll szerint nem lehetett, toltak a műtőbe. Ott elsírtam magam miközben írtam alá a papírokat, a rendes szülésznő közbeszólt, hogy nagy nem akarom, hogy fogó legyen, és megkérdezte a dokit, hogy lehet-e egyből császár. Csak a saját felelősségemre persze. Na ilyenkor döntsön egy szülés közepén lévő, sírós Mérleg nő. Megkértem, hogy nézzék meg mégegyszer, hogy lejjebb ereszkedett-e valamit az utolsó vizsgálat óta. Mondta a doki, hogy nem, és hogy 70% az esélye, hogy fogóval kiszedik. Nekem ez kevés volt, és meghoztam a döntést, hogy egyből császár. Látszólag nem nagyon örült a körülöttem lévő orvos és nővér csapat…Újabb gerincérzéstelenítő, papírmunka és előkészület. Ekkor már eléggé sírtam, mert 1. féltem a műtéttől, 2. féltettem a babát, 3. én hoztam ezt a döntést, és persze nem tudtam, hogy jól döntöttem-e, már hibáztattam magam, hogy egyáltalán az epiduárlba belementem…Szegény Richard is szipogott, de tartotta magát, és bíztatott, hogy jól döntöttem.
Ezek után nagyon felgyorsultak az események, sajnos a takarásból nem láttam semmit, csak egy nagy mosógépnek éreztem magam, akiben mosnak kézzel és mángorlóval. 

De kb 5 perc után meghallottam, hogy sírsz! Nagyon kedvesen, és gyengéden nyafogsz inkább…Annyira de annyira jó volt hallani!!! Sírásom felerősödött, 16.42, augusztus 1-én megérkeztél hozzánk Robin Barnabás!
Sajnos nem adtak oda rögtön, mert megvizsgáltak, de 5 perc után, miután azt is megtudtuk, hogy 4100g vagy, odaadtak a kezembe és el sem engedtünk többet, onnantól én vagy Richard adogadtunk egymásnak és csodáltunk Téged. Azóta eltelt 5 nap óta is…