A héten három délelőtt már ment bölcsibe, ami eléggé megviselt mindannyiunkat.
Hétfő volt az első nap, és úgy számítottam, hogy majd ott maradok vele amíg meg nem szokja egy kicsit. Le is vettem a kabátomat amikor megérkeztünk bementem vele, de tíz perc után láttam, hogy a bölcsis néni furcsán néz rám, megkérdeztem, hogy akkor most hogy is lesz. Erre ő, hogy már úgy számolták, hogy én elmegyek, mert múlt héten volt bent 2-3 órát a Jayne nénivel. Na már ekkor gombóc szökött a torkomba, mert eközben Benji nem mozdult mellőlem, csak megszeppenve nézte a többieket.
Kb 5 perc után vettem egy nagy levegőt, elbúcsúztam, mondtam, hogy ebéd után jövünk érte és elindultam az ajtó felé, ő pedig utánam. Gyorsan bezártam az ajtót, a gondozónő pedig lekötöttem a figyelmét, de hallottam, hogy mondja, hogy Mami, mami…Na ekkor kint eltörött a mécses, vettem a kabátom, indultam kifelé, de csak záporoztak a könnyeim. Az egyik ovónő meglátta és utánam futott, hogy ne aggódjak nem sír, nézelődik.
Mentem Jayne nénihez, ott is elbőgtem bánatom és számoltam a perceket 11-ig hogy menjünk érte (úgy döntöttem nem várjuk meg a f1-et…).
Amikor megérkeztünk az üvegen keresztül láttam, hogy éppen meseolvasás van, körben ülnek a gyerekek (köztük Benji) és hallgatják csendben a mesét. Ekkor meglátott az ajtóban, iszonyúan elkezdett sírni, és rohant felém. Hozta sorba könyveket és zokogott miközben mondta, hogy Mami, mami. Csak amikor elindultunk kifelé akkor kezdett boldogan, fölényesen mindenkinek pá-pázni…

Lelkemet felacélozva vágtam neki a keddnek, hogy most nem fogok sírni. Már amikor bementünk és levettem a kabátját, hozzám bújt, és mondta, hogy “no, no”, az ovónő kedvesen hívogatta de csak akkor ment be a szobába amikor én is. Így viszont a kezemből kellett az ovónőnek kihámoznia amikor elindultam. Benji zokogott, az ablakhoz vitte az ovónő, ott is zokogott és leolvastam a szájáról, hogy “mami, mami”. Mondanom sem kell, hogy egész nap ez a kép lebegett a szemem előtt.
Jayne néni ment érte ebéd után, mondták a gondozónők, hogy sokat kesergett, és minden alkalommal amikor nyílt az ajtó odafutott sírva, hogy “mami, mami”. Csak a könyvek érdekelték, és pár gerezd narancson kívül semmit nem evett. (pedig csokikocka volt, vanília öntettel!)

Szerdán úgy döntöttünk, hogy Richard viszi be, talán jobban viseli, mert Jayne néniékhez is mindig ő vitte, és ő hagyta ott, talán ahhoz szokott. Így engem kitettek a buszmegállóban, és Richard vitte be.
Persze nála is sírt, és a gondozónő azt mondta, hogy nyűgösebb volt mint tegnap, megint csak a könyvek kötötték le. Pedig még zenebohóc is volt, meg mondókázás, de abba se csatlakozott be, csak a könyvsarokból nézte a többieket. Jayne azt mondta, hogy akkor is sírt éppen amikor megérkeztek.

Olyan nagyon rossz ez, előre nem várom a holnapot, amikor újra ott kell hagyni, és nem tudom hogyan is segíthetnék, hogy jobban megszokja ott. Ráadásul az alvását is teljesen összezavarta. Eddig nem kellett altatni, elég volt puszit adni neki, megsimizni, kijönni a szobájából és becsukni az ajtót. Most ahányszor kikerülünk a látóteréből zokogni kezd. 😦
Annyira remélem, hogy nem viseli meg hosszútávon ez a bölcsi dolog és iszonyat lelkiismeret furdalásom van, hogy lehetne ezt máshogy is csinálni, csak nem vagyok elég erős hozzá, hogy szembe szálljak az itteni rendszerrel, illetve nem is vagyok biztos benne, hogy most már nem zavarná-e őt össze még jobban. Nehéz ez, és remélem hamarosan túl leszünk ezen a korszakon. Bárcsak látnám már a végét….

Most hétvégén lelke talán helyre billent, itthon vidám, eszik rendesen, de itthon is könyv-mán.